Tisztelt írók és költők. Nektek is lehetőségetek van arra, hogy portálunkon megjelenjetek a menüben található Tartalom beküldése linkre kattintva.

Cveta Szterjopulu: A nő, a macska meg az utolsó lehetőség...


Minden reggel korán kelsz, már megszoktad , ugyanazok a rutin mozdulatok, kávé, pirítós, tusolás, úgy nézegeted a falon az órát, mintha időre mennél valahova, de aztán eszedbe jut, hogy ja igen, ma se mész sehova. Egyetlen társad a cicád, Micike, neki mesélsz mindennap, miközben fésülgeted.                                       

– Negyvenhét múltam, kiscicám, és nem tudok semmit felmutatni, se gyerekem, se férjem, se barátaim, se testvérem, és már munkám sincs, már egy éve bezárt a kávéház, ahol vezető helyettes voltam. Jelentkeztem mindenhova, takarítónőnek, csomagolónak, senkinek nem kellek, csak te vagy nekem. A férjem, Robi, hamar meghalt szegény, azóta egyedül vagyok, az a régi néhány barát valahol külföldön, vagy ők is bajban. Minden követ megmozgattam, semmi...           

Odamész a hűtőhöz, kinyitod, pár tojás még van, ebédre bundás kenyér lesz, úgyis szikkadt már az a pár maradék szelet. Ha belegondolsz, igazából nem félsz a jövőtől, mert nem is gondolsz bele. Nem akarsz. Valahogy mindig volt, most miért lenne másképp? Pedig már a nagymama antik kredencét is eladtad, a horgolt csipkéket, az ezüst kanalakat (a többi evőeszközt már évekkel ezelőtt, amikor összejöttél azzal a szemét hazug Ernővel, aki mindenedből kiforgatott, akkor elhatároztad, soha többet férfiak...), mindent pénzzé tettél. Micike a kanapéról néz rád élénkzöld szemekkel, elégedetten nyalogatja a száját, finom volt a reggeli. Így telnek a napok, megnézel pár filmet, olvasod a régi kedvenceidet, délután, estefelé az ablakon bámulsz ki, nézed az embereket, ahogy sietnek dolgukra, vagy csókolóznak a padon, hozzák a gyereket a suliból, beszélgetnek, nevetgélnek, te meg egyre magányosabbnak érzed magad, nem azért, mert egyedül vagy, hanem azért, mert nem hiányzol senkinek, a telefonod is egyre ritkábban csörög,te me
g nem hívsz senkit, mert felmondtad az  előfizetést, és vettél egy olcsó feltöltőkártyát. Az egyik szekrény mélyén találsz egy üveg bort, kibontod, csak úgy pohár nélkül meghúzod. Biztos, hogy jó ötlet ez? Kérdi Micike a kanapéról.                        

Mióta tudsz te beszélni, lepődsz meg, nem, nem jó ötlet, de nincs jobb. Ha belegondolok, micsoda pezsgés volt a kávéházban még tavaly is, mert nem akármilyen hely volt az, csak turisták jártak oda, nem magyar ember zsebéhez mérték, ezerkettő volt egy sima presszókávé, de volt saláta, sütemény, mennyit hoztam haza, miért dobtam volna ki, semmi baja nem volt neki, a kétnapos zacher tortánál nincs finomabb...             

Jól meghúzod az üveget, ránézel a macskádra, aki rosszallóan rázza a fejét. Érzed, hogy fejedbe szállt a bor, sosem voltál ivós, na mi van, hülye macska, mit ingatod azt a nagy fejedet? Ha olyan okos vagy, mondd meg, mit kéne csinálnom? Az elmúlt néhány hónapban minden nap munkát kerestem, de nem kellek sehova, pedig hidd el, bármit elvállalnék... Bármit? Kérdez vissza Micike, és erre te csak nagyokat bólogatsz. Az ősi mesterség a nők utolsó lehetősége, mondja a cica bölcsen.                                            

Én tényleg nem vagyok normális, nogy a Micivel beszélgetek, motyogod magadban, miközben jól meghúzod a borosüveget. Kiiszod az utolsó kortyot is, és ott a konyhaszéken, az asztalra borulva elalszol...

Néhány óra múlva ébredsz, nyúzottan, fejfájósan, még mindig ugyanaz a nap van, a bundás kenyér kimaradt, mondod magadban, szóval ilyen a macskajaj, sosem voltál nagyivó, ezt is meg kellett próbálni, rutinos mozdulatokkal fölteszel egy friss kávét, esküszöl a kotyogósra, majd kinyitod a hűtőt, hogy kivedd a tejet, mert a kávé tejjel a legjobb, meg pár csepp mézzel, de az már elfogyott, jó lesz a cukor is, de mi a fene van, miért nem világít a hűtő, ennek is most kellett elromlania, persze, mörfi, de nem, mert a mikró sem indul, akkor már kicsit idegesen nyúlsz a villanykapcsoló felé, és igen, jól sejtetted, kikapcsolták az áramot. Ettől teljesen kijózanodsz, ránézel a macskára, ő visszanéz, hosszan néztek egymás szemébe, ti már szavak nélkül is.... Felhajtod a kávét, feketén, aztán bemész a fürdőbe, letusolsz, kinyitod a gardróbod mindkét szárnyát, és hosszan, gondosan válogatod ki a ruhadarabokat, mintha fontos találkozóra mennél.

Odakint szép tavaszi nap van, a koktélruha mellett döntesz, hozzá egy vagány fehér bőrdzseki, magassarkú. Beletúrsz a hajadba, még mindig olyan szép dús és hullámos, szépen keretezi az arcodat. Feltűzöd egy francia csattal, de aztán mégis kiengeded, így fiatalosabb. Még egy utolsó pillantás a tükörbe, egy tekintet a cicára, majd sietek, vacsorára itt leszek, mondod, és kilépsz a lakásból. A lakótelepen nem sokan járkálnak, néhány anyuka a gyerekkel, de te nem ismersz senkit, reggeltől estig dolgoztál, hétvégeken is, csak karácsonykor meg húsvétkor voltatok zárva. Úgy mész az emberek között, mint aki nem is itt lakik, csak vendégségbe jött valakihez, felszállsz a buszra, te jó ég, a maszkom hol a csudában van, na végre, itt volt a zsebemben, mész pár megállót, leszállsz ott, ahol már vége a lakótelepnek, csak fák vannak, meg egy lepukkant raktárépület. Elindulsz a főút mellett, itt már nem jár gyalogos, csak autók suhannak a kétsávos úton.

Megállsz, visszanézel a menetiránnyal szembe, nézed, ahogy jönnek sorra a kocsik, és miközben hajadat az arcodba fújja a tavaszi szél, azt várod, hogy valamelyik autó lelassítson és megálljon melletted.

Reactions

Megjegyzés küldése

1 Megjegyzések

  1. Fájdalmasan lehetséges történet, életkép. Nagy baj, hogy bárhogy színezve is nem pusztán írói fikció. Remek írás.

    VálaszTörlés