Lélekragyogás a festményeken
„Aki kézzel dolgozik, az kézműves, aki kézzel és ésszel, az mester, aki kézzel, ésszel és szívvel, az művész.” (Aquinói Szent Tamás)
Már gyermekkorában sok fájdalom, hányattatás érte. Nem adatott meg neki az a felhőtlen élet, amit megérdemelt volna. Mégsem keseredett meg, nem égett ki. A Jóisten által kapott talentumát nem fojtja magába, hanem egyéni ábrázolásmódján, egzotikus témáin, harsány színvilágán, változatos technikáin keresztül átadja a népének (büszkék lehetnek rá!). Sőt, a világnak! Aki látja, ámul! Képein megjelenő fájdalom, reményvesztettség, öröm, vagy egyéb érzetérzés odavonzza a műkedvelők tekintetét. Valami megfoghatatlan varázs tündököl festményein. A művész lelke ragyog bennük, rajtuk! És ez a fényesség átsugárzik a befogadón is. Katartikus hatást gyakorol!
Az emberi alázat, a cigány életérzés átélése, a végtelen humánum, az érzelmek megfoghatatlan skálája, a közös gondolkodásmód, az értő örömünnep – mind-mind arra hívja fel a figyelmet, hogy nagy Mesterrel van dolgunk. Hogy ki is Ő? Farkas Ervin festőművész, aki eddigi pazar alkotásaival már bizonyított, érdemes odafigyelni rá. Egyébként ő A cigány himnusz festője! De még mit fog elénk tárni? Biztos vagyok benne, hogy valami óriásit, valami sajátost, valami egyedit, valami újat.
A Veszprémben élő alkotót életéről, művészi világáról, látásmódjáról, identitásáról kérdeztem.
– „Ha az Isten íródiák volna / S éjjel nappal mozogna a tolla, / Úgy se győzné, ő se, följegyezni, / Mennyit kell a szegénynek szenvedni. / Aki szegény, az a legszegényebb, / Fázósságát / odadja a télnek, / Melegét meg odadja a nyárnak, / Üres kedvét a puszta határnak.” – életrajzod elolvasása után, József Attila Aki szegény, az a legszegényebb című verse jutott eszembe. Őszinte leszek, nagyon megdöbbentem, hogy szomorú életkezdeted ellenére már mekkora művészi utat jártál be! Nagyon messziről jöttél. Mélyszegénységből. Tatabányán születtél a Mésztelepen. Elmondanád, hogy éltetek ott? A gyermekkorod milyen nyomokat hagyott benned?
– Az igazság az, hogy már az életem elég kacifántosan indult, ha lehet így fogalmaznom. 1976 decemberében, Tatabányán láttam meg a napvilágot. A legmélyebb pontról jövök, ahonnan ember jöhet. Nekem nem volt gazdag családom. Egy cigánytelepről származom… Anyám tősgyökeres tatabányai lány volt, még az akkori Bánhidán született. Később a három településből (Alsógalla, Felsőgalla, Bánhida) alakult a bányászváros Tatabánya. Apám Héregről származott. Hárman vagyunk testvérek: bátyám kicsit az apám, nővérem pedig kicsit az anyám szerepét is betöltötte az életemben. A családunk már Tatabányán lett család, az akkori Öregtelepen. Innen vannak a legkorábbi emlékeim. Szüleim nem éltek jól, sokat veszekedtek. Apám úgy gondolta, anyámat ki kell szakítani a rokonsága közül ahhoz, hogy kapcsolatuk megmeneküljön a széthullástól, ezért a családnak szülőfalujában, Héregen vett házat. Sajnos házasságuk menthetetlen volt, a házat eladta. Szüleim elváltak, testvéreimmel anyám mellett maradtunk, aki egyedül nevelt minket, néha felváltva apámmal. Igazából sok helyen laktunk, amíg anyám be nem látta, nem bírja. Nem bírja nézni a nélkülözést, ezért intézetbe adott engem és a nővéremet.
– Szüleid válása után ahogy említetted, már kisgyermekként állami gondozásba kerültél. Visszaemlékezéseid alapján, abból az időszakból milyen emlékeid vannak? Kihatott a további éveidre?
– A komáromi Dobi István Gyermekvárosba kerültünk, én ötévesként. Igazi gyerekkorom ott volt. Élmények – jók és rosszak. Emlékek... Egy napon ott ülsz egy majdnem üres szobában egyedül. Régi, ócska bútorok között. Majd hirtelen benntalálod magad egy hatalmas épületben rácsokkal az ablakon. Ami megnyugtat az az, hogy a nővéreddel vagy. Egy nap kiengednek benneteket a betegszobáról. És egy csodába csöppensz... Mindenhol gyerekek... A társaid. Ugyanaz a napirendjük, mint neked... Együtt tanultok együtt játszotok együtt esztek, isztok. Mintha rengeteg testvéred lenne. Persze, hogy kihatott az életemre, hisz az intézeti élet, azért mégis más. Azok a gyerekek mégsem a saját családod, a felnőttek nem a szüleid. Sokszor igazságtalanok. És te ettől szörnyen egyedül érzed magad. Sokszor bántanak... Sokszor sírsz, de nem vigasztal senki. Lelkileg sérülsz, menthetetlenül. És egy gyermek életében örök nyomot hagy...
Anyám sokáig nem jött, majd két év múlva egy napon megjelent egy úrral, és mint később megtudtam, ő lett a nevelőapám. Anyám hozzáment feleségül. Magyar volt, nem roma. Szerettem... Nyolcévesen kerültem a nevelőapámhoz. Öt évig nevelhetett, mert anyámék megint elváltak. Kezdődött minden elölről.
– „’Purdét’ láttam, / kis cigányt, / mezítláb volt, / s szakadt pendelyben / kereket hányt, / apró keze hogy földet ért, / pici talpára nevetett az ég, / maszatos arca ragyogott, / s két szeme, mint / sötét égbolton / a tündöklő csillagok.” – írja Kuklis József Cigánygyerek című versében. Nagyon érdekel, hogy milyen gyermek voltál? Csintalan, vagy jó magaviseletű? Szerettél már akkor is rajzolni, játszani, varázsolni a ceruzával?
– Nem mondanám, hogy izgága, igazi kis rosszcsont voltam... Persze voltak kisebb csínytevések, mint minden gyermek életében. Alapjában véve szerintem jó magaviseletű voltam. Egy dolog miatt lógtam ki a sorból. Szerettem tanulni. Rengeteget olvastam, elmélkedtem egyedül dolgokról, a világról. Nevelőimnek fel is tűnt, hogy a tanulószobán én mondom el az anyagot a többieknek, és másnap nem hoz egyest senki. Aztán volt, hogy meg is kértek, tartsam meg a stúdiumot. Imádtam. Igen, az intézet falai közt kezdődött minden. Már pici gyerekkoromban imádtam a papírt és a ceruzát, de az első képek szintje a Recsák-villában jöttek. Majd a Mésztelepen.
– „Ne menj el, mesélj” – ahogy József Attila írta a Thomas Mann üdvözlése című versében. Ahogy már említetted, szerettél tanulni, csakúgy faltad ismereteket, és még társaidnak is segítettél. Beavatnád az olvasót az iskolai éveidbe? Mesélj!
– Alapfokú tanulmányaimat a komáromi Münnich Ferenc (ma Feszty Árpád) Általános Iskolában kezdtem el. Nyolcéves koromban édesanyám és nevelőapám kivettek az állami gondozásból, és újra szülővárosomba, Tatabányára kerültem. Itt folytattam tanulmányaimat a Mező Imre Általános Iskolában (ma már Móra Ferenc). Szerettem iskolába járni és tanulni is.
– Sajnos ismét váltásba kényszerültél, hiszen az általános iskola befejezése előtt újra állami gondozásba kerültél. Történt-e ott valami fontos, ami meghatározta további irányvonaladat?
– Tizenhárom évesen én döntöttem úgy, hogy visszamegyek az állam szárnyai alá. Úgy voltam vele, hogy öt év alatt nem lehet sokkal rosszabb az intézeti lét. A kezdet az intézet falai közt a tatabányai GYIVI-ben nagyon nehéz volt, de később sokkal könnyebb. A GYIVI-ből a Recsák-villába kerültem, ami egy fiúnevelő-otthon volt. Ott voltam egészen 18 éves koromig. Az intézeti miliő rendszert, ritmust adott életemnek, ezért tanulmányi eredményeim nagyságrendekkel javultak. Mikor eljött a pályaválasztás ideje, képzőművészeti tanulmányokat szeretettem volna folytatni, de nevelőim köztük az otthon vezetője természetesen hallani se akart erről, mondván az nem szakma. Abból nem fogok megélni. Ezért a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Szakközépiskola integrált tagozatára jelentkeztem, ahova felvételt is nyertem. Azonban hamar kiderült, hogy a vendéglátás nem az én világom. Mivel belekényszerítettek valamibe, amit utáltam, természetes volt, hogy nem ment úgy, ahogy kellett... Ahogy betöltöttem a tizennyolcat, és önállóan dönthettem a sorsomról, azonnal otthagytam a vendéglátást az iskolával együtt. Ott voltam nagykorúan szakma nélkül, fülig szerelmesen egy cigánylányba (gyerekeim anyja).
– Azért az jó érzés, ha a szerelem sugallata megérintett. Tanulmányaidat megszakítottad, és nővéredhez kerültél a Mésztelepre. Milyen volt az a gyakran emlegetett telep? Elég hamar, 19 évesen családot alapítottál. Nagyon korán beszippantottad a nagybetűs életet. Miért érezted úgy – a szerelem érzésén kívül –, hogy annak éppen akkor kellett megtörténnie?
– A szerelem érzésén kívül? Nos az, hogy otthon vagyok. Minden megvolt ahhoz, hogy boldog legyek. Feleségem egy gyönyörű cigánylány volt. A romák közt téma is adódott, ami kimeríthetetlennek tűnt. A Mésztelep, Tatabánya gettója volt. Mert ott lakott a szívem másik fele és a nővérem is. Mivel az életem igencsak hányattatottra sikerült, nehéz gyerekkorral, úgy veszem, hogy ott és akkor született meg Farkas Ervin. Ott a Mésztelepen. Az enyéim között... Mint egy kis külön világ, olyan volt. Mindenki ismert mindenkit tudta mindenki, ki kinek a kicsodája. Ha nem volt otthon valami valakinek jött, kért... egy közösség volt. A kirekesztettek közössége. Sok bánat és fájdalom, amit az élet hozott ránk. Sok bánat és fájdalom, amit egymásra hoztunk. Azonban sok olyan öröm, amit csak romák között élhettem meg!
– Volt-e olyan pedagógus, „igazi” tanár a tanulmányaid során, aki korán felismerte a tehetségedet? Biztatott, irányított, utat mutatott? Elültette benned az alkotás magjainak alapjait?
– Nem tudom kifejezni szavakkal azt a tiszteletet, szeretetet és hálát, melyet azok iránt az emberek iránt érzek, akiknek a tudást köszönhetem... Büszke vagyok rá, hogy ők voltak a tanáraim. Arcuk, hangjuk, szellemi örökségük bennem él örökre... Már gyerekként imádtam rajzolni, és amit az ember szeret, abban fejlődik sokat. Ezt persze észrevették, igen. Tanáraim közül sokan. Nevelőim is. Azt a bizonyos kezdő lökést is egy csupa szív nevelőnő adta meg, Téglási Lászlóné. Egy közös tájképpel, gyönyörű lombkoronákkal.
– „A festés boldoggá tett, felszabadított és vigaszt nyújtott” – vallod. Az említett kezdő lökés után mikor kezdődött úgy igazán, amikor már te is érezted, hogy igen, a rajzolás, a festés az, ami neked való. Amikor már élvezeted jelentett, hogy a kezedet valami földönkívüli lény, vagy talentum irányítja? Vagy te magad?! Tudtad már akkor is, hogy életed végéig ez a kijelölt utad, a küldetésed?
– Az a bizonyos pont, ami a kérdésed tárgya, még évekig váratott magára. Mikor Mésztelepre kerültem, az intézet falai közül egy dolog foglalkoztatott... Életben, talpon maradni, és úgy kezdeni el az életet, hogy az egyszer boldog legyen. Az alkotási vágy persze bennem élt. Mivel pénzem nem igazán volt, olajfestékre nem telt, ezért temperával és vízfestékkel festettem. Sokáig. Ezekkel a technikákkal állítottam ki a képeimet. A kiállításoknak híre ment Tatabányán. Itt-ott „a roma Csontváry” voltam... Már megszületett a lányom és Tatabányán dolgoztam egy gyárban, amikor a főnököm odajött hozzám, és azt mondta: Hallom képeket festesz. Szeretném, ha festenél nekem valamit. Mindegy, hogy mit, csak te alkosd meg! Ledöbbentem. Otthon azon gondolkodtam: De mit fessek, Andrásnak? Végül egy ikon lett. Olajzöld ruhájú gyönyörű Mária-ikon. Mikor meglátta, nagyon megörült neki! – Mennyivel tartozom? – kérdezte. – Nem tudom – feleltem. (Az első eladott képem volt.) – Adok érte 15.000 Ft-ot – mondta. És adott. Csodálkoztam, mert soknak találtam, és már azt is furcsán éltem meg, hogy egyáltalán pénzt kaptam érte. Legközelebbi alkalommal már Móron kiállítást szervezett nekem. A tárlat után nyilvánvalóvá vált, ez az utam…
– Mivel művészként szükségét érezted, leérettségiztél a Mikes Kelemen Felnőtt és Ifjúsági Középiskolában, majd az ELTE Berzsenyi Dániel Pedagógusképző Kar Képi ábrázolás szakának festő tagozatán folytattad tanulmányaidat. Na itt már áradt feléd a speciális anyag, művészettörténet, irányzatok, vonulatok. Gondolom, habzsoltad a feléd áradó ismerettömeget. Jól látom?
– Igen, abszolút így van. A gimnáziumban jóformán végig abból a tudásból éltem, amit az általános iskolában magamévá tettem. Csak vizsgákra néztem át az anyagot. Hála Istennek jó tanáraim, vérbeli pedagógusok voltak az általánosban. A gimnáziumi évek alatt csak az hajtott, hogy nyílni tudjon az út tovább, ami persze még évekig nem nyílt. Mikor az egyetemre felvételiztem, nos nem tudom leírni azt az izgatottságot és várakozást, amit akkor éreztem. Tanáraim nagy tudású elismert művészek voltak. Amit lehetett elolvastam, mérhetetlen tudásszomjjal vetettem magam a könyvek közé! És minél többet tudtam meg a nagy festőkről, az életükről, annál nagyobb bizonyosságot éreztem: Itthon vagyok! Egyre jobban megtudtam a művészet lényegét és azt, hogy az igazi művész haláláig tanul. Megélve az alkotás szentségét.
– Térjünk a művészi pályádra. Ahogy elmondtad, a Mésztelepen kezdtél el festeni roma embereket, mindennapi életüket, örömüket, bánatukat. Festészetedet kezdetben a szürrealista álomvilág határozta meg, az az álomvilág melybe a kegyetlen valós világ elől menekültél? Lelkedbe ivódott gondolom a megélt tapasztalat, a látottak, a valóság. Milyenek voltak ezek a realizmus felettiséget tükröző képek?
– A kérdés, ha jól értelmezem az, hogy miért épp a szürrealizmus eszközeivel festettem meg a romák életét. A szürrealizmus fokozatosan jelen meg a képeimen. Festettem ikonokat, csendéleteket is. A roma életképek kezdetben naivak voltak. Majd folyamatosan azt érzékeltem, hogy egyre inkább álomszerűvé válnak a képek. Az álomszerűséget az alakokkal és formákkal érzékeltettem, nem a festék felhordás technikájával. A képeim igazából nem is voltak nevezhetőek szürrealistának mondjuk olyannyira, mint Dalinál. Azok a képek nem tartalmaznak olyan eszközöket, mint a tipikus szürrealista művek. És ez mára addig jutott, hogy egyre inkább készül kibontakozni egy olyas valami, ami hiteles, ugyanakkor egyik irányzatot sem képviseli.
– Milyen stílusirányzatok, festők hatottak rád leginkább tanulmányaid során?
– Hatással voltak művészetemre az ókori egyiptomi piramisok, a kézműves tárgyak, halotti maszkok és azok szimbólumai, az indiai kultúra, a kezdetben Claude Monet és Csontváry Kosztka Tivadar szín-és festői világa, Van Gogh és Gauguin posztimpresszionizmusa és Salvador Dali szürrealista művészete.
– Ha már a színeknél tartunk: harsány, kirívó, szembetűnő, erős színeket használsz. Tudatosan?
– Néha igen, néha ösztönösen. Úgy gondolom, a roma identitásból eredően a színeket olyan módon teszem egymás mellé, hogy a nézőben kialakuljon a gondolat: Ez biztos, roma művésztől van... Úgy vélem, az a megfoghatatlan csoda, amit a roma identitás hordoz, eredetiségéből, érintetlenségéből és egzotikumából adódik. A tiszta színeket hozza a festészetben magával. A lángoló vöröseket a mély feketét, a tiszta sárgát, a föld-okkert, umbrát. Tiszta ragyogó színek...
– Jelenlegi képeiden a színességen kívül aprólékos kidolgozás, különféle, az élettel kapcsolatos események, történések, élethelyzetek rajzolódnak ki. Több síkon alkotsz, egy festmény számos részletből áll. Sajátos stílust alakítottál ki?
– Igen. A figurális kifejezésmód mellett döntöttem, mert az igazi művészetnek azt gondolom, mikor a néző tudja mit lát, ezért látva tud érteni, amit végig tud gondolni. Nem hiszek az egyirányú kommunikációban. Valami új készül felragyogni a művészettörténet egén... Többet egyelőre nem mondhatok...
– Technikák, kellékek, anyagok – ezekről mit kell tudni? Miket használsz?
– Igazából mindent használok, amivel alkotni lehet... A kezdetekkor sokáig temperával dolgoztam. Szeretem a ceruzát, a pasztellkrétát, vannak akrillal készült képeim is. Olajfestékhez akkor nyúlok, ha valami kész, kiforrott alkotást készítek. A technikák olyanok, amit az eszköz és az alkotás megkíván. Vonalkázás, réteges vagy lazúros festés, ecsettel vagy szivaccsal, ronggyal... akril esetén még alufólia is...
– Ceruzarajzaid is vannak. Aprólékos motívumok, részletek, kidolgozások, finomságok figyelhetők meg rajtuk. Számodra fontos az egészben rejlő részlet kidomborítása? Végül ezek egységben való látása?
– A művész egyik legfontosabb dolga, a gyönyörködtetés. Ezáltal, az érdeklődés felébresztése a nézőben. Az aprólékos finom dolgok egyben tiszteletet fejeznek ki a néző felé: Itt vagy, örülök, hogy látsz!
– Korai naiv képeid nagy sikereket arattak. A kiállítást 2000-ben rendezted meg a Móri Cigány Kisebbségi Önkormányzat a Lamberg-kastély galériájában. Miért volt sorsdöntő ez a tárlat?
– A kiállítás fontosságát az adta, hogy az Országos Cigány Módszertani Központ, valamint a Fővárosi Önkormányzat Cigányház szoboranyagával együtt állították ki alkotásaimat. Ezzel Magyarországon jegyzett festőművész lettem. Képeim bekerültek a Cigányház közgyűjteményébe. A Magyarországi Romaparlament 2002-ben önálló kiállítást rendezett képeimből.
– Külföldön is voltak már kiállításaid?
– A Magyar Kulturális Örökség Minisztériuma, valamint a Nemzeti Kulturális Alap szervezésében 2005-ben meghívtak Olaszország Lauro városába. Lauro kérésére egy 3x4 méteres falfestményt készítettem, és egy festményemet az ottani galéria állandó kiállításán mutatták be.
– Magánemberek, gyűjtők vásárolnak képeidből?
– Igen. Roma családok tulajdonába is kerültek alkotások, de tanárok, írók, költők, orvosok is vásároltak tőlem képet.
– Az az álmod, hogy csak a művészetből, a képeiből élj. Csak a festészettel tudj foglalkozni. Mikor valósul meg az álom? Jelenleg mivel keresed a kenyeredet?
– Nem tudom mikor jön el az idő, hogy a művészetemből éljek, de ha a hitelességem az ára, akkor soha. Zsánerképeket nem festek. Jelenleg dolgozom, mint minden ember a hétköznapokban. Munka mellett alkotok. Szeptemberben egyetemre készülök mester szakra, utána taníthatok.
– Az élet nem könnyű. Rigó Tibor Cigánykeringő című versében így vélekedik: „harcolok tovább / erre születtem”. Vagy ahogy Tóth Olivér Vnoi Eszméletlenül című versében mereng: „hűtöttem homlokát a hazugságnak”. Te is harcolsz? Mit szeretnél elérni? Szembe találkozol a hazugsággal? Az élet árnyoldalával?
– Tóth Olivér Vnoi az Eszméletlenül című versét rólam írta. Az életem egy harc... Sok bajon és viszontagságon mentem át én is, és a családom is! De mindig az volt a legfontosabb számomra, hogy hozzon bármit az élet... Embernek lenni. és embernek maradni... minden körülmények között!
– Az (út)keresés című versemben ezt írtam: „ne add fel / talán még megmártózhatsz a fényben / elmerülhetsz a pislákoló napsütésben”. A sok szenvedés, kirekesztés után ugye, soha nem adod fel?
– Nem adom fel, nem tehetem. Igazából nem is tudnám. Nem vagyok rá képes. Hogy szenvedtem- e az életben? Hm, ez a médium és alkalom kevés elmondani mennyit!
– „Az embernek egy esélye maradt. Kiállni a talán fogalma mellett… Önmaga mellett… Az élet mellett. Bármilyen módon…” – tőled, nálad, az oldaladon olvastam. Értelmezd kérlek az olvasó számára!
Arra céloztam a poszttal, hogy a jelenlegi computerek által irányított digitális világ – mára már az egyesek és nullák világa –, az igenek és nemek világa. Csak az ember tudja azt mondani, talán... mert az érzelmei vezérlik. Hogy adott körülmények között, hogy érzi magát... A gépek egyre inkább tért hódítanak. Az ember lassan nem lesz tényező. Mikor azt mondom, kiállni a talán mellett, azt mondom, kiállni az ember mellett! Önmaga mellett. Minden mellett, ami emberi!
– A művészi pályáddal, eddig elért eredményeiddel a cigányság számára példakép is lehetsz. Őket ábrázolod mindenféle élethelyzetben. Nagy Miklós Cigányszerelem című versében így fejezi ki magát: „de véretek dobban most is szívemben, / arcotok őrzöm üres kezemben”. Nálad is így van? Büszke vagy cigányságodra?
– Isten, vagy egy felsőbb hatalom úgy rendelte el, hogy cigánynak szülessek meg. Ebben a létezési formában kell megélnem az élet szentségét. Igen, büszke vagyok a cigányságomra! A cigány nép kedves Istennek is! Hiszen itt vagyunk! Tudatosan irtottak minket, de megmaradtunk. Több évszázados, ha nem évezredes nép vagyunk. Diaszpórában élünk a Földön. Mindenhol kitaszítottak vagyunk, de ezáltal világpolgárok és szabadok!
– Ha már itt tartunk, megkérdezem: magyarnak, cigánynak, vagy mindkettőnek vallod magad?
– Erre Péli Tamás csodálatos hitvallása a válaszom: Homlokomon kettős aranypánt van. Az egyik a cigányságom, másik pedig a magyarságom, és egyikről sem vagyok hajlandó lemondani.” Én sem. Itt születtem, ezt a csodálatos magyar nyelvet vallom az anyanyelvemnek, magyarul gondolkozom, magyarul álmodom. És ezért a földért halnék hősi halált, ha kell. Ugyanakkor cigányként élem a mindennapokat, vándorolok. Mindig oda, ahol éppen dolgozom. Hordozom a roma örökséget, a hagyományainkat, romaként mulatok. Szenvedem a megvetést, a szegregációt, az antiszemitizmust. Szeretek a cigányok közt lenni. Hisz én is az vagyok. Ha meghalok cigányzene kíséri majd a koporsómat, mint az őseimét.
– Az ősi hagyaték, a cigány kultúra a művészetedben megjelenik. Életedben is helyet kap esetleg a cigány nyelv, a tánc, vagy a zene? Esetleg még Isten is?
– Igen, helyet kap az életemben minden, ami magyar, és minden, ami cigány. Én magyar cigány vagyok, romungro. Muzsikus cigány családból származom, anyai ágról a Járóka-nemzetségből. Nagyapám prímás volt. A zene nekem olyan az életemben, mint a levegő. Olyan, mint az üzemanyag az alkotáshoz. Családomban nem tudok képzőművészről. Valaha őseim a kárpátaljai cigány nyelvet beszélték, de elhagyták, mára csak a magyart használjuk a mindennapokban. Művészként azonban fontosnak tartom az irodalmi cigány, a lovári nyelv ismeretét. A romák őskeresztények, nincs jel a történelmünkben politeizmusra. Isten, aki Ábrahám és Jákob Istene, Jézus Krisztus atyja, a mi Atyánk is. Szerves része az életemnek. A művészetemben helye van és lesz!
– Mostanság milyen csodán munkálkodik „áldott” kezed?
– Jelenleg Tóth Olivér Vnoi cigány költő Eszméletlenül című versének rajzsorozatán dolgozom, mely tizenkét darabból áll. Minden rajz egy versszakot illusztrál.
– Egy beszélgetés során kifejtettem neked: a sok fájdalom, nehézség ellenére, azért a lelked ragyog. Erre te azt mondtad: A lelkemet nem látja senki. Válaszom: De érzi, ha ránéz a képeidre! Milyen visszacsatolásokat kapsz a műkedvelő közönségtől?
– Minden kép, amit megalkotok, a lelkem és lényem egy kis darabja. Megnyitom az elmém és a szívem… Általában olyan visszacsatolásokat kapok, hogy egyedülálló látásmódom van, hogy ez egyedi művészet. Hogy másolni lehet, de ismételni nem stb. Hiteles vagyok és őszinte. Azt festem meg, amit átélek. A bánat festőjének is neveznek. Mert majdnem minden képem mély mondanivalójú, sokszor lehangoló, hiába ragyognak a színek. De ez tudat alatt jön, őszintén festem meg, ami a lelkemben van. Lelki kivetülések ezek. Nem fogok hazudni... soha! Ha az életem szomorú, nem fogok vidám képeket festeni. És ezt ne várja senki. Ugyanakkor, ha boldog vagyok, akkor az tükröződik rajtuk.
– Mi az alkotói hitvallásod? Hogy látod a magad művészi világát? Mit szeretnél üzenni vele?
– Hitvallásom a következő: „A képzőművészet az a csoda, melyben a síkból tér lesz, és a létezés minden misztériuma testet ölt.”
Művészi világom egy olyan világ, ami misztikus, álomszerű; ki akarom ragadni a nézőt a valóságból, amely eltereli azokról a dolgokról a figyelmet, ami emberi. Egy olyan világ, amelyben egy roma életérzés tükröződik. Több síkon gondolkodom a képeimen, a nézőt is több gondolati síkra viszem. Alkotásaimnak legfontosabb üzenete: Ember vagy, mint én... Örülhetsz, mint én, sírhatsz, mint én, szerethetsz, mint én, láthatsz, mint én. Gondolkodj velem! Üljünk örömünnepet, hogy érthetjük egymást!
Az interjút készítette Klotz Mária szerkesztőnk. Első megjelenés a Stand-Art magazin facebook oldala.
Fotó: Farkas Ervin portréi (a művész archívumából)
0 Megjegyzések