Nézd, Apám!
Én még mindig az vagyok:
az a sűrű hajú, vézna kisfiú,
aki majd’ negyven éve volt,
mikor az Isten-hegyen,
a szántásban összeakadt a borona.
Dühös voltam, nyűgös és hiú,
láttam megfáradt szemed-karod,
s kértem a gyeplőt add ide:
Hittem, a két szürke rám is hallgatott.
Aztán a domb tetején megugrott Deres,
s az egyik borona felborult,
de én még gyenge voltam,
épp olyan, mint néha most,
mikor lehunyt szemem lelkemben
Téged keres.
Odajöttél - tán órákba telt - nehéz lábakon,
szemedben fájó szenvedés,
engem a szégyen nyomott vállamon.
(de ezt a keserű emléket vállalom)
Szétszedted az összeakadt vasat,
a szívem eközben meghasadt.
Lassan leballagtunk a föld aljára,
akkor szántottunk együtt először, s tán utoljára.
Bár lehet, hogy majd az Égben,
ahol már biztos ott van a jó Deres,
ha még nem talált rád, majd megkeres...
Akkor simogasd meg helyettem is,
s add rá nyugodtan a hámot,
mialatt a sűrű hajú, vézna kisfiút bevárod.
Vetünk majd búzát az égi s földi népnek,
aratunk és kenyeret sütünk,
míg lassan, mindnyájan odaérnek…
Szerkesztette: Orosz Margit
0 Megjegyzések