A folyónál magányomat kiáltom
érzelem nélküli hullámoknak,
hátha partra vetik ott, ahol szerető
szívek emelik madarak szárnyára,
szél hangok közé, vele a sejtelem
és suttogás, érthető beszéddé nyugszik.
Kemény sziklák ráncait öltöm magamra,
örökkévalón tudni akarom, hogy volt értelme
magamhoz ölelni hívőt és hitetlent,
amiért mindig mindenkit megszerettem,
nem voltak értelmetlenek a napok,
mert így voltam telve erővel,
igazzá álmodtam fényt és sötétséget.
A gonoszan bűzlők kegyetlensége
nem árthat már, nem kell kimondanom
a kort, amiben éltem és élek.
Jelenem félelem nélkül futhat jövőt simítani,
akiknek kezdetét kísértem és engedtem útra,
gyöngyöket lelni, árnyakat törölni a boldogság elől,
mert jóra tanítottam és nem a bajra,
józanná állítani az esztelenség burjánzását.
Szerkesztette: Kovács Kókai Kata
0 Megjegyzések