„Ha lehetne visszavenni,
Lehetne-é visszaadni
A napokat kik lementek?” (Szép Ernő)
Ha visszaadnám a régi, megélt napokat, szilánk momentumokat, az élet apró pihéit dobnám el magamtól. Különféle illatokat, lágy mozdulatokat, apró csodákat, amelyekhez még látás sem kell, csak belső rezgésállapot. Felfogni az ingereket és azokra rezonálni… Úgy, hogy nem készülök előre rájuk, de ha elérnek, hatnak, belsőmbe marnak, fogva tartanak…
Ilyen a zene. Nem kell látni, csak érezni, ahogy átjár, ahogy végigvonul ereimben, ahogy lehengerel. Önkéntelenül is mozgásba lendít, áramlásától nem tudok nyugodt maradni.
Nemcsak hallgatni szeretem a zenét, de csukott szemmel egy-egy dallamot a gitáromon kikeresni – kell ennél léleksimogatóbb? Maga a mennyország!
Táncolni imádok. Egy összebújós táncnál csak érezni kell a partner szívdobbanását és a zene ritmusára átadni magad a mozgás költészetének.
Az írás? Hát azt sem adnám vissza. Az első döcögő versemet, vagy a mostani terápiás merengéseimet, talán megőrzi az emlékezet… Titkos tánc a költészet, a maga ritmusaival…
Úszni a folyóban, tóban egyszerűen felemelő. Élvezni a víz lágy simogatását, közben beszippantani testembe a szabadság minden áramlatát. Suhanni kell csupán…
Az őszi levélszőnyegbe belegázolni, csudajó. Érzem, ahogy zizzen lábam alatt az avar, ahogy az apró hangfoszlányok darabkája felkavar… Szeretem a gesztenye és dióillatú őszt, a temetők csendjét, halottaim emlékét… Kellenek!
Vágyom a nyár tikkasztó melegére, a nap simogató érzésére. Csak elterülök a Balaton partján egy napozóágyon, testem leégett illatát szippantom, és várom egy hajó érkezését a távolból… Maga a nyugalom mámora!
Egy nyáresti éjszakán a kertben üldögélve tücsökzene ciripelése éri el a bensőmet. Hallom a lelkemmel, ahogy eláraszt. Nagyon magasztos…
A vadvirágos rét közepén megnyílik az enciánkék ég és eláraszt a kegyelem… Fű, fa, virág fon koszorút körém, hallom a dongók zümmögését, a szellő lebbenését… A világ közepén érzem magam!
A púderhavas fényben lesiklani a dombról – gyermekkori mámor! Ebben a hócsipkenélküli világban kell az emlékezés, a képzeletbeli hóba való gabalyodás!
A karácsonyi illatok, fények – ha nem lennének, sírnék. Hát felidézem, szinte érzem a régieket, és előteremtek újakat.
Amikor megcsapja fülemet egy-egy harangkondulás, angyali suhogó üzenetet érzek…
A templom csendjében kegyelmet kapni, na ennél nincs fenomenálisabb. Megtisztuló varázs!
Madárcsicsergés tavasszal? Daktilusok hada! Fülemnek élvezet! A szellő lágy fuvallatával, az ibolya, gyöngyvirág, orgona mámorító illatával szinte kábulatba terel. Kell nekem!
Imádom a tavaszi zápor, fű illatát. Élvezem a csillogó esőcseppeket az arcomon, hajamon, kezemen. Egy fűbe markolva érzem, vár rám a kikelet.
„Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan” – mint azt Antoine de Saint-Exupéry-től tudjuk. Szerintem is fontosak a lelki rezdülések, az ingereket felfogó libabőrős érzések.
Mindezeken kívül még nem tudnám csak úgy elfeledni, eldobni a már megélt szeretkezéseket, a rám pillantó szúrós szemeket, a szerelem tébolyult varázsát. Gyermekeim születését, szeretteim emlékét. Anyukám ölelését. Munkám gyümölcsét. Küzdelmeimet az életben, sikertelenségeimet, vizsgadrukkjaimat, szomorúságaimat, félelmeimet, betegségeimet. Az emberek megvető pillantásait, számos átverést, boldogtalan éjszakát. Jó és rossz cselekedeteimet, bűneimet. A társadalom gyarlóságait, a világ hazugságait.
Mindezektől vagyok teljes. Ezek nélkül nem én lennék, hát hogyan is adhatnám vissza a már kínnal megszenvedett, vagy boldogsághormonokkal megspékelt napokat, összeillő puzzle-darabokat? Nem szándékozom. Inkább az összeset emlékbe összegyűjtöm, leírom és szétszórom…
0 Megjegyzések