Borhi Miklós filmzene Retúr 1998 c. zene hatására
Hagytam, hogy őrülten fájjon,
mi mást tehettem,
hánykolódott a vonat a kormos síneken,
sírtam, reszkettem,
saját magamat nem leltem,
de mindig volt pár kéz,
ami erősen szorított,
néhány szó, pozitív lökés,
ami talpra állított.
Kilátástalannak tűnt az élet,
nem mosolyogtak az égi lények,
ott lebegtem az elmúlás kapujában,
a végtelen fényárban,
nem lehet, még nem,
még van dolgom,
a halál óriási küzdelem, gondolom,
a Jóisten nem engedett be,
a szöges dróton.
Azt súgta:
„ne kerülj padlóra,
aki letérdel,
csak az marad ott,
egyre jobban kiáltott,
egyenesedj ki, állj fel,
még nem vár a messzi végtelen.”
Úgy éreztem nincs visszafelé,
csak odafelé vezetett szakadt jegyem,
hosszú volt az út,
nagyon mély a kút,
a füstös vonat döcögött,
pöfögött,
de nem szálltam ki,
egy angyal adott újabb jegyet,
nem is volt rongyos,
szép rózsaszín lehetett.
Kezemben egy csokor orgona,
anyukám hangjára emlékeztetett,
ő azt üzente: „utazz vissza,
még vár az ölelő szeretet,
Babukád hív, nem engedi,
hogy ellepjen a rothadó rettenet.”
Most robogok vissza,
a világ kínjaiba,
régi illatok, finom dallamok,
bugyraiba,
már nem gyengít a köpködés,
a fullasztó köhögés,
a végtelen lázálmom,
a testi-lelki sunyi járványom,
gyógyul a fájdalom,
már nem is fájlalom,
a hiú kiruccanást,
elfelejtem majd,
a gyilkos covidos vonatozást.
Csak egy állomás volt,
mennyi álomtalan, véres parázs,
szerencsére ellökött magától,
egy világraszóló,
örök,
(tév)utazás.
0 Megjegyzések