Valami félelmetesen megfoghatatlan remegett körülette a hideg levegőben, egészen hajnal óta, amikor útnak indult. Már akkor bőre alá fészkelte magát a jeges borzongás, amikor négykor kikelt az ágyból. Ezúttal éle volt az ébredés minden egyes nyomorúságos pillanatának, akár egy gyilkos tőrnek, s a penge a szívéig hatolt. Amúgy is megannyi élénkvörösen burjánzó, fekélyes sebhely tátongott belül sötétlő mellkasában, most viszont különösen nehezen viselte a lassan beköszönő reggel rekedtes suttogásait a kihűlt szobában. Belül fázott a leginkább, háborgó gyomra nem kívánta sem az éjszínű kávét, sem az elkövetkezendő, valószínűtlenül hosszúnak tetsző napot. Még gerincén lopakodott a tél, a bensőjében zúzmara fedte az egykori boldogságot, mialatt odakint az utcán márciusi szelek remélték vágyakozón a tavaszt. Egyelőre egy langyos ígéretre futotta odafentről.
A küldemények katonás rendben várakoztak sorsukra a tágas rakodótérben. Rájuk telepedett ugyan a temérdek szenny, amivel a központi raktárban minden és mindenki naponta érintkezett, gondos kezek mégis felkészítették őket arra, hogy valakinek örömet szerezzenek, vagy éppen jelentős mértékű bosszúságot, ha történetesen gyári alapanyagot rejtett a csomagolás. Számtalan papírdoboz, színekben pompázó nylonzacskó, a fárasztóan hosszú utak pora, az idő érlelte áporodott levegő a kívül hófehér furgon apró szegleteiben. Ezekkel a gyűlölve féltett kis kincsekkel a tarsolyában vágott neki a kilométereknek rendszerint fél hat tájékán. Csupán az elméjét találta egészen üresnek, valahányszor lajstromba vette az előtte tornyosuló címek szinte végtelen listáját, a feladatok garmadáját.
Ehhez a munkához persze nem ész kellett, mindössze óriási adag elszántság, vezetni aztán megtanult az ember fia, adódott rá lehetőség bőven, örökös rohanásban meg konfliktus-cunamiban kellett úszni a sebes árral. Ő idejekorán beleugrott a mély vízbe, mégis bírta az iramot. Gyorsan, precízen pörgette a köröket, keresztül hasítva az ipari parkok bénító unalmán, átszelve eldugott mellékutcákat, kerülve jelentéktelenségbe olvadó, álmosan rámeredő háztömböket. Ma sem törte meg egyéb ezt a monoton , lélekölő kacsázást két megrendelő között, mint önnön nyugtalansága.
Azok a bizonyos rossz előérzetek, amelyek feszültté kócolták amúgy is gyengülő idegszálait. Mostanában a kelleténél is többet kísértette a múlt, amit szeretett volna otthon hagyni Magyarországon, ez azonban korántsem bizonyult annyira könnyű feladatnak, mint ahogyan kezdetben elképzelte. Keveset pihent, ellenben szüntelenül agyalt afféle porrá őrölt csontokon, amelyek régen a humusz alatt pihentek. Az érzéseinek persze képtelen volt parancsolni, mindenütt azt az igézően sötét szempárt vélte világítani az éjszakában, amely egykor olyan sikeresen megbabonázta, hogy végül oltár elé vezette tulajdonosát. Nem számított, mennyire vezette meg az ében hajzuhatag, a rengeteg csábító máz, delej, amelyet a szerelem aggatott rá élete nőjére.
Nem törődött vele, mennyi tüskét hímzett törékeny lelke vásznára zátonyra futott házassága, hogy mennyi év telt el azóta. Egy kutya hűségével őrködött az emlékek felett, amelyek következetesen tépázták egészségét, egyre mélyebbre rángatva az önpusztítás mocsarába. Hét napból nyolcat hajtott, a kimerítő munkahét után az olcsó sodort cigarettával a szájában örökösen talált valamiféle elfoglaltságot szombatra, sőt, vasárnapra is. Akadtak azért pillanatok, amikor megállt, vett egy hatalmas levegőt és a kislánya arca rajzolódott ki előtte mindennél tisztábban. Olyankor ragyogva terült el arcán a megnyugvás hűsítő csókja. Talán csak percekre, de érezte szájában a büszkeség édes ízét. Tőle borzasztóan távol létezett még egy indok, amiért lenyomta saját torkán a reményvesztettség szorító gombócait.
Korán végzett aznap a szortírozással. Eszement tempóban hajított ki a címzettek kezébe minden terméket a kocsiból. A tőle telhető legnagyobb kíméletességgel természetesen...Délre gyakorlatilag elkészült a kiadott munka, elégedetten konstatálta, fürgesége révén ismét hatékony délelőttöt tudhat maga mögött. Azonban nem igazán hagyott alább a görcs a gyomrában, továbbra is égette agyvelejét a megmagyarázhatatlanul rátörő idegesség. Remegő kézzel gyújtott rá.
Az útközben vásárolt energiaital, valamint a papírpoharas presszós fekete rádobott egy lapáttal véredényei őrült pulzálására. Felmerült benne a gondolat, hogy pár hete nem telefonált haza az exnejének, a kicsi tündérkéje pedig eszméletlenül hiányzott neki, így fel kéne keresnie végre az egykor számára legkedvesebb személyt: Méryt. Elvégre, kizárólag a lány miatt, hajlandó szemet hunyni Méry hangulati hullámzásai felett. Valahogy majd dűlöre jutnak. Két füle van végtére is. Próbálja nem meghallani, ami fáj neki. Akárcsak annak idején. Sokszor képtelenek konfliktus nélkül megvitatni a kicsi ügyeit, számára viszont sajnos mindez megszokottabb immár a levegővételnél. Talán nem is érinti meg annyi vívódás után, amennyit a válás után elviselt. Legalábbis ezt mutatja kifelé...
,, A hívott szám jelenleg nem kapcsolható. Kérjük, ismételje meg a hívást később! '' Ma sem tudott kommunikálni Méryvel. Nem lepődött meg, ilyen a sors. Holott ha létezne karma, nem ezt kapta volna vissza. Ő becsületes ember, tisztességes munkahellyel rendelkezik, megveti az alkoholt, a cédákat, a képmutatást. Ma ráadásul könnyedén hozzájuthatott volna forintra váltva vagy tízezer pénzhez csak úgy, minden erőfeszítés híján. A német nyugdíjas nénik is hasonlóképpen szenilisek, mint odahaza. Vásárolni úgyszintén szeretnek. A nagy pénzköltésben aztán észre sem veszik, ha a futár véletlenül avagy szándékosan cseppet elszámolja magát a jelentősebb címletek esetében. Nála ez nem történt meg, időben kapcsolt, kövér gázzal hajtott vissza a takaros palota míves kerítése elé. A mami nem győzött hálálkodni. Azon kevesek táborát gyarapította, akik a szolgákat is megajándékozzák néha egy szívből jövő mosollyal. Ez kavargott a fejében, miközben a szálló nappalijának kissé viseltes kanapéjáról követte nyomon a híreket. Vírusmentes estére vágyott, ez sem jött össze.
A lélegeztetőgépek látványa a képernyőn kifacsarta, ahogy a citromot szokás. Valahogy torkon ragadta a bánat, azután bénító ütést mért sajgó végtagjaira, zsibongó elméjére. Sejtjein átcikázott a félelem a holnaptól, zsigerei üvöltve sírtak fel egy szebb holnapért. El nem sírt könnyek keresték kifelé az utat. Felzokogott körötte az ódon falak hűvös esti csendje, semmivé lényegült a villodzó fény és a tévé zaja. Rettegte a bizonytalanságot. Titkon reménykedett, otthon minden a legnagyobb rendben. Közben eljátszadozott az elképzeléssel, mi volna, ha egyszer az életben megjutalmaznák az égiek pusztán az arany szívéért. Azért, mert a tisztesség ösvényén jár. Az neki bármennyi eurónál többet jelentene. Egy csipetnyi őszinte szeretet valakitől, akit nem vezérelnek érdekek. A szerettei biztonsága. Az lenne a valódi fizetség... a Becsület bére.
0 Megjegyzések