Tisztelt írók és költők. Nektek is lehetőségetek van arra, hogy portálunkon megjelenjetek a menüben található Tartalom beküldése linkre kattintva.

Sebestyén Hedvig: A zsúr


- Nem – mondta az anya ellentmondást nem tűrő hangon, miközben egy zöldeskék folyadékot szürcsölt bordó, metszett kristálypohárból.

- De miért? – görbült le a kislány szája.

A gyerekszoba olyan volt, mint egy rózsaszín-fehér torta belseje. A földön ruhák hevertek, szerteszét, színkavalkádban, amit a kislány sugárzásként észlelt, a ruhák színét úgy érzékelte, mintha színes lámpák világították volna meg őket belülről.

Az anya letette a poharat. A kislány már jól tudta ez mit jelent. Az anya elővette a sarokba támasztott vesszőt és egy jól irányzott, suhogó ütést mért a kislány felkarjára. Aztán leguggolt mellé:

- Ugye nem csodálkozol? Ezerszer mondtam, hogy a miért kérdésért ez jár, főleg, ha ilyen pongyolán fogalmazol. De miért, de miért? – utánozta a kislányt, majd a két keze közé vette az arcát aztán a haját simogatta –  Anna, látod, most a rövid ujjúról elfelejtkezhetsz. Nagyon szorosan átölelte Annát, aki erős undorral átitatott gyomorfájást érzett és szédült. De nem mert kibújni az ölelésből.

- Nézd – ugrott fel az anya vidáman – ezt néztem ki neked – egy elegáns, arannyal hímzett ruhácskát emelt a magasba és örömmel megsuhogtatta a levegőben – én boldog lennék, ha ebben mehetnék.

Maga elé próbálta a ruhát és billegett a tükör előtt. A kislány kilenc éves volt, erős testalkatú, magas és csontos. Az anyára, a filigrán, apró, sovány nőre némi túlzással akár jó is lehetett volna a ruha. Gyűlölte a lánya testalkatát. „Nem elegáns, olyan parasztos, mint az apja” – mondogatta az izmos, tömpe kezeket és lábakat elnézve. „Máshoz kellett volna mennem” – gondolta.

Lekerült a farmer és a póló. Az anya belepréselte a kislányt a ruhába és lenyomta a tükör elé. Gondosan és aprólékosan elkészítette a frizuráját a hatalmas, önálló életet élő mélyfekete, derék alá érő hajzuhatagból és kevés sminket tett a kislány arcára.
Az anya megborzongott, amikor a hajkeféből szedte ki a hosszú, fekete szálakat. „Ki fogom szőkíteni a haját” – gondolta – „Isten tudja, milyen fajzatnak tartják”.

Annának különlegesen szép arca volt. Ha valaki mélyen a szemébe nézett, megszédült és jobban végigvizsgálva az arcocskát, nem szabadult többé a karakteres, már-már keleties vonásoktól, a szélesen, erősen ívelő csontozattól, a legvilágosabb méz legfinomabb árnyalatait idéző, sugárzó bőrtől. Ami a legjobban megragadta a figyelmet, az a vadság volt, ami a vonások alatt rejtőzött. De az, hogy Anna miért is szép, végül is megfogalmazhatatlan volt a szemlélők számára.

 ---

Anna kényelmetlenül fészkelődött a selyemruhában és rettegett, hogy kiszakítja, vagy a méret miatt elreped valahol.

Egy kicsit megnyugodott, amikor látta, hogy a zsúron minden kislány habcsóknak volt öltöztetve. „A fiúk szerencsésebbek” – gondolta – „nekik elég fekete nadrágot, fehér inget húzni”.

Félszegen lépett a gyerekek közé, mert épp elég volt az iskolai gúnyolódás: „Néma óriás”, „Apátlan fekete cigány”, „Villámszemű bamba”, „Otromba”, „Indián hülyegyerek”, „Menj már innen, nem neked szólt, neked apád sincs”.

De itt, a szülők villámló tekintetének kereszttüzében a gyerekek visszafogták magukat, csak messziről susmorogtak, mutogattak és vihogtak.

A kertet, ahol a zsúrt tartották elborították a díszítések, lufik, színes szalagok, sőt a kert közepén még egy körhinta is árválkodott, szomorú szemű, apró lovacskákkal.

Anna még mindig gyomorgörccsel várta, hogy menjenek le a programok. A szeme szikrázott a sok színtől és remegett a nyüzsgéstől. Talán korán hazamehetnek. De jól tudta, hogy az anya mennyire szeret ilyen eseményeken ott ragadni, túlöltözve, pohárral a kezében és élettel a szemében, amit Anna otthon sosem látott.

Úgy döntött, hogy egyenként, lépésről-lépésre végigszenvedi a programokat és utána keres egy csendes helyet, ahol megvárja, amíg az anya kissé imbolygó járással és furcsa szájszaggal megtalálja majd.

A kötelező bohócműsor után érkezett a hatalmas torta és az édességek, Anna nem mert enni, mert még mindig attól rettegett, hogy a ruhája derékban szétszakad. Érezte, hogy a fehér harisnyát is rosszul vette fel, elcsavarodott a lábán és szorította, viszont a lábfejénél felgyűrődött, az ezüst cipő belsejében gombóccá formálódott és nagyon nyomta. Amikor igazgatta, húzogatta a harisnyát a háta mögött két kislány susmogását hallotta és mivel sokkal élesebb érzékei voltak, mint a többieknek tisztán kivette, hogy a vastag lábáról beszélnek. Abbahagyta a harisnyarángatást és megadóan várt az első játékra.

 ---

A szépségversenyen a lányoknak végig kellett vonulniuk a hevenyészett dobogón, körbeforogni és előadni egy rövid műsorszámot, énekelni, táncolni vagy szavalni és kedvesen, mosolyogva meghajolni.

A szülők hatalmas izgalomban voltak. Olyan kavarodás volt, hogy a feje megfájdult és szédülni kezdett. Azt is látta, hogy az egyik feszes aranyruhát viselő termetes anya – a tokája meglibbent a művelet közben – erősen belemart egy rosszul öltözött nagynéni karjába, aki feljajdult és könyékkel gyomron vágta az aranyruhást. Egy másik párharc a szeme előtt zajlott le, két anya a színpad felé törtetve egymás lábán taposott és lökdösték egymást, míg az egyik térdre nem esett és kiszakadt a harisnyája. De ezeket mintha csak ő látta volna, mindenki mosolygott a ráncokba beleragadt, egyformán vörös rúzsokkal és hamarosan egymás kezét szorongatták izgalmukban.

Amikor rá került a sor a kezében szorongatott, átizzadt papírról felolvasott egy bájosnak szánt verset, ami az ő szájából úgy hangzott, mintha átkot szórna a jelenlevőkre. A szeme sarkából figyelte az anyát, akinek elkomorult az arca és nehezen tudta széles mosolyba visszarendezni.

Csak legalább az első pár helyezést hirdették volna ki. De nem. Az utolsó helyen az ő neve szerepelt és a mellei közt papírcsokrot viselő háziasszony felolvasta az egész listát. Ugyanazt az egyenmosolyt kapta a rúzsos szájaktól mint a korábbi versenyzők.

Megkönnyebbült, a versenyeknek vége volt.

A háziasszony hatalmas meglepetést jelentett be. Arany dobozokat hoztak a színpadra. A dobozok mozogtak.

-  Na, gyerekek? Ki tud több csibét elkapni és begyűjteni a kosarába? – kiáltott a háziasszony kacagva.

Az ő kezébe is nyomtak egy kosarat és elengedték a csibéket. Több százan voltak. Egészen apró sárga csibék. Anna nem tudott megmozdulni. Mintha megbénult volna.

Még a szépségversenynél is nagyobb kavarodás támadt. A szülők a színpadról ütemes kiáltásokkal biztatták a gyerekeket.

A kislányok és a kisfiúk eszeveszett lökdösődésben vetették magukat a csibevadászatba.

A megzavarodott madarak nem tudták merre meneküljenek a visítások, üvöltések, a taps és a taposó lábak kavalkádjában.

Az első rosszul sikerült lépés másodperc alatt ölte meg a csibét. A fiú diadalmasan a magasba emelte és a kosarába tette a mozdulatlan kis állatot. Az egyik apa mintha kifogást tett volna az emelvényen, de a fejét oldalra fordító bűbájos asszony letorkolta: „Hagyjad, hadd játsszanak! Ez az ő napjuk!”

A szülök éljenzésére és biztatására a gyerekek felbátorodtak. Sokkal könnyebb volt elkapni a halott csibéket, most már direkt tapodtak a fejükre vagy felemelve kitekerték a nyakukat. A kosarak tele voltak mozdulatlan, véres sárga kupacokkal. Az őrjöngő játék még tíz percig tartott, a háziasszony percenként megrázott egy kis csengőt és bejelentette, hogy még hány perc van hátra.

A játék végén a véres, lihegő gyerekek a kosaraikkal a pódiumhoz álltak. Itt a szülők kis bizottsága megszámolta a csibéket és kihirdette a győztest, egy csokornyakkendős kisfiút.

Mosakodni kellett mindenkinek. Üres lett a kert.

Anna érezte, hogy a lábaiba visszatér az élet. Messzire hajította a kosarat és a sárgán pettyezett füvön rohanni kezdett a bokrok közé, majd a kerítésen átmászva a fák közé, hiszen a kertet egyik oldalon sűrű erdősáv határolta.

Sokáig futott. Végül lihegve leült a földre. Nedves volt az arca. Olyan rég sírt már, hogy fel sem ismerte a könnyeket.

Csend volt. Megnyugtató és finom csend. Csak apró neszeket hallott, a giliszták mocorgását a föld alatt, az avarban cikázó lényecskék hangját, a madarakat, ahogy a fészküket igazgatták.

Sokáig ülhetett így, mert beesteledett. Hűvös lett.

Hirtelen hátrafordult, mert úgy érezte, hogy nézik. Egy fiatal macska ült a háta mögött.

- Te is utálod ezt a felhajtást? – kérdezte a macska kényes hangon és mosakodni kezdett – három napja elszöktem a buli elől – nézett fel az egyik lábával még mindig a magasban.

- Igen – mondta halkan Anna.

- Ne nézz ilyen szeretettel – mondta a cirmos – én is gyilkos vagyok – mint itt az erdőben olyan sokan – Anna ölébe ugrott – én is megöltem volna a csirkéket. Akár játékból is.

- Valahogy mégis másként gondolnék rád – próbálta Anna magyarázni, de nem jutottak eszébe a megfelelő szavak.

- Vannak áldozatok és vannak gyilkosok – mondta a macska – rólad nem tudom eldönteni melyik vagy. Lehet, egyik sem, csak úgy lógsz a levegőben, kategória nélkül, mint az emberek úgy általában. „Gyere picike, vacsiiii” – így hív a nő, amikor kitálalja a kaját.” Mekkora marhaság, azt hiszi ez cuki, de hiszen a vacsi is áldozatokból van. A kutyi-mutyi kajája is áldozatokból van, sőt még a hörcsié is.

A macska fetrengett nevettében. Majd folytatta:

- Ha akarod itt maradhatunk az erdőben. Szívesen itt maradok veled, olyan érdekes szemed van.

- De miért maradnék itt? – kérdezte Anna. A macska megint elröhögte magát.

- Hogy kiderüljön gyilkos vagy-e vagy áldozat. Vagy egyik sem. Vagy mindkettő – vihogott.

Anna visszanézett a kert felé. Az arca megfeszült és a szeme résnyire szűkült.

- Maradok – mondta.

Reactions

Megjegyzés küldése

1 Megjegyzések

  1. Félelmetes életkép. Sajnos, nagyon is valós alapokon nyugszik. Remek novella.

    VálaszTörlés