Tuzson-Berczeli Péter: Nálam az alkotás feltétele, hogy rend legyen a lelkemben és a fejemben

Egy hiteles alkotó

 „Az ember a szíve mélyén örökké oda való, ahol született.” (Tamási Áron)

Az Erdélyből származó festőművész Dunakeszin él és alkot. Fontos számára a családi fészek, a biztos háttér. Festményein a piros szín dominanciája figyelhető meg, amely szerinte „egy belső intenzív lét eredménye”, és amely az „örökös boldogságvágyából fakad”. Képei sugároznak, a „csak álom”, és a „tündéri” is tükröződik rajtuk.

Tuzson-Berczeli Péter számos kitüntetés tulajdonosa, mégis azt vallja: minden egyes képet a nulláról, előröl kell kezdeni, nincs semmi privilégium.

A festőművész grafikust életéről, művészi tevékenységéről, műhelytitkairól kérdeztem.

– „Amikor kimondom ezt a szót, hogy ’Erdély’, ebben benne van minden: a szívem, a lelkem, az agysejtjeim molekulái, mindaz, ami voltam, vagyok és leszek, tulipános bölcsőmtől a kopjafáig. Véremben van” – vélekedett Wass Albert.  Gyökerei önt is a csodálatos Erdélyhez kötik. Marosvásárhelyen született, a székelység művelődési, ipari, kereskedelmi, közlekedési, oktatási és szellemi központjában. Az ön vérében is elevenen él Erdély? A városban töltött gyermekkor, szülői burok milyen nyomokat hagyott későbbi életére?

– Az a föld nevelt azzá, amivé lehettem, hiányosságaimmal, erényeimmel egyaránt. Marosvásárhelyi születésem mellett, édesanyám révén gyergyóalfalvi székely vagyok. Gyerekkorom jelentős részét a Gyergyói-havasok tövében töltöttem. Művészi létemben anyai nagyapám arca kísér, aki egy igazi mesebeli, nagy bajuszú harisnyás székelyember volt. Tiszta tekintetébe végtelen jóság, csipetnyi szomorúság, és parányi játékosság vegyült. Szőttes csíkos tarisznyája át volt itatva az erdei füst, a széna és a havasok fenyőillatával. Számtalanszor rajtakapom magam, hogy gondolataim mintha ebből az elgyötört tarisznyából lopakodnának elő, máskor talán ebben keresnek vigasztalást.

– Felmenői között voltak művészi affinitással, adottsággal megáldott emberek?

– Nem rendelkezem művész ősökkel, mégis azt érzem, hogy miként a hitembe, ugyanúgy a művészetbe is úgymond beleszülettem. Talán ez abból is fakad, miszerint szeretném azt hinni, hogy ebbéli vágyaim egybeestek Isten tervével. A papírforma szerint reál irányultságú családból származom. Mint polgári családban a zene és az irodalom életünk részét képezte. Édesapámnak komoly festészeti bélyeggyűjteménye volt, ez mindig magával ragadott.

– Gondolom, Marosvásárhelyen járt alap-és középfokú köznevelési intézményekbe. Feltételezem ezek művészeti iskolák voltak. Hol szippantotta fel a festészethez kötődő csodavilágot?

– Ez örök titok marad számomra is. Nem tartom magam őstehetségnek, ezzel együtt egy tehetségkutató eredményeként hívtak be tízévesen felvételizni a „Vásárhelyi Művészetibe”. Örök emlék számomra az iskolaépület ódon hangulata, melyet 1700-ban jezsuiták alapítottak, ami majd a Ferences rendi nővérek zárdája lett. Meghatározó volt a műtermek légköre a marosvásárhelyi Kultúrpalotában a Róth Miksa üvegablakokkal, Gustav Klimt mozaikkal. A koncerttermében még Bartók is megfordult. Ezt követően felső tagozatosként a Teleki Sámuel által építtetett Apolló Palotában volt a műtermünk, amelynek egykori bál- és színháztermében Blaha Lujza és Jászai Mari is fellépett.

– Amikor rájött, hogy a rajzolás, a festés érdekli, hogyan fejlesztette tovább tudását?

– A „Vásárhelyi Művészeti” iskola 8 évében alapoztam meg a grafikai és festészeti ismereteimet. Akkoriban a „művészet tanulása” nem merült ki az iskolapadban, az órák végeztével mindnyájan egy-egy neves alkotó műtermébe jártunk „szakmát tanulni”. Én Bordi tanár úr és Molnár Dénes mester mellett töltött „klasszikus inasévek” alatt sajátítottam el a mesterséget. Ezt követően Zelch Attila festőművész volt az, aki az áttelepülésem gyötrelmes éveiben baráti odaadással formálta a festészetemet.

– Önéletrajzában olvastam, hogy a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem grafikusa volt. Ez a feladat mit jelentett? Miket alkotott?

– Húszévesen ez volt az első munkahelyem, nagyon büszke voltam rá. Végzős orvostanhallgatók számára rajzoltam segédanyagokat, illusztráltam szakkönyveket.  Ez kevésbé volt alkotói munka, mintsem inkább alkalmazott grafikai feladat. Önfegyelemre és önkontrollra tanított, aminek később hasznát vettem.

– 1989-ben Magyarországra települ. Mi volt ennek az oka? Hogy illeszkedett be az anyaországi létbe?

– Nem terveztem a szülőföldem elhagyását. A szerelem nem volt a képletben, jött és mindent elsöpört. 1989-ben házasság révén települtem Magyarországra. Másfél év tűzoltó-katonaság után húszévesen leszereltem, ezt követően háromnapos kirándulásra Budapestre mentem, és akkor talált meg a szerelem. Anikó egy közös ismerősünknél áhítattal nézegette a festményeimet. A barátom mondta neki: „Kisasszony, ha ennyire csodálja ezeket a képeket, be tudom mutatni az alkotójukat is!” Szerelem lett első látására, másnap feleségül is kértem, és ő igent mondott. Ezt az idilli egymásra találást hároméves, hősies szerelmi korszak követte. Az akkori Romániából nem utazhattam Magyarországra, ezért Anikó kéthetente vonattal utazott hozzám Marosvásárhelyre. Oda-vissza 1200 kilométer, átszállásokkal 26 óra utazás. Önzetlen jósága és szeretete példamutató számomra! Hitem és a gyerekeim mellett Ő az életem legnagyobb ajándéka! A természete teljesen ellentétes az enyémmel – ő a jobbik énem! Mellette tanultam meg igazán élni. Én kissé pesszimista, már-már bántóan precíz ember vagyok. Ő finoman terelgetve, ellensúlyozza ezt. Estemben a művészi munka folyamatos szellemi elégedetlenségemből, belső tépelődéseimből fakad. Anikó mindig derűt és biztatást nyújt. Első számú kritikusom, menedzserem, mecénásom, és ha úgy adódik, egy-egy kiállításra is becipeli a képeimet. Általa, valóban azt érzem, hogy „Itthonról, haza” találtam.

– Magyarországon még tovább képezte magát? Milyen felsőoktatási intézményekben tanult?

– A kilencvenes években a Szegedi Juhász Gyula Tanárképző rajz-művészettörténet tanszékén diplomáztam. Ezt követően – ami talán művész körökben nem annyira megszokott –, a Szent István Egyetem Gazdaság- és Társadalomtudományi Karán szereztem menedzseri oklevelet.

– Jelenleg családjával Dunakeszin él és alkot. Szabadfoglalkozású festőművész és grafikus. Hogyan jellemezné ezt a hivatásbeli helyzetet?

– Szinte napra pontosan éppen harminc éve lettem „szabadúszó főállású” művész. Rendkívül rögös út ez, de erősebb volt bennem az alkotói kiteljesülés vágya, mint az egzisztenciális biztonság igénye. Viszontagságai ellenére nem bántam meg. Igyekszem az igényeimet és az elvárásaimat az elérhetőre korlátozni, így folyamatosan boldog lehetek. Ha választanom kellene, ma sem döntenék másként.

– Számos díjjal, kitüntetéssel rendelkezik. Melyiket emelné ki a sok közül? Melyik a legkedvesebb önnek?

– Képmutatás lenne azt állítanom, hogy nem érintenek meg a szakmai díjak, az elismerések. Ennek ellenére némiképp egyfajta bizonytalan kettősséggel élem meg. Meggyőződésem, hogy a művész számára a siker elengedhetetlen, egyben meglehetősen ingoványos talaj. Könnyen célt téveszthetünk általa.

Alkotóként nem a díjak inspirálnak, de a visszaigazolás örömével töltenek el, és olykor erőt adnak a belső bizonytalanságaimban, ha észrevesznek és elismerik az erőfeszítéseimet. Értékén és helyén kezelve a dolgokat, a Gondviselő érdemeim feletti ajándékaként élem meg az elismerést. Elsőre talán a Művészeti életpálya elismerést mondanám, mint számomra rendkívüli szakmai megbecsülést, de szívemhez legközelebb a Magyar Arany Érdemkereszt áll. Különösen szívmelengető számomra, hogy észrevett, kitüntetett a Hazám! Ugyan nekem adták ezt a kitüntetést, de nem hiszek pusztán az egyéni sikerben, bár kevés szót ejtünk róla, de minden teljesítmény és elismerés mögött egy-egy közösség áll, esetemben rendkívül hangsúlyosan van jelen a család!

– Térjünk rá művészetére. „Mikor a vásznakon megöregszik a régi festék, gyakran áttetszővé válik. Ha ez bekövetkezik, némely képeken elővillannak az eredeti vonalak: egy női ruha mögül egy fa tűnik elő, egy gyerek helyébe egy kutya tolakszik, a hatalmas hajó immár nem a nyílt tengeren úszik. Ezt a művészettörténet pentimento-nak hívja: azt jelenti, hogy a festő időközben ’javított’, meggondolta magát. Talán úgy is fogalmazhatnánk, hogy a régi elképzelés, amelynek helyébe később egy másik lépett, módot ad arra, hogy lássunk, majd újra lássunk.  A festék már megöregedett, és én kíváncsi voltam, mit láttam hajdanán a vásznon, s mit látok ma” – ez a Lilian Hellman idézet áll a honlapján mottókét. Mit látott korábban, és mit lát ma a vásznon?

– Amit egykor láthattam, és amit látok ma – az elmúlás ellenére –, egy és ugyanaz. Egy nagy végeérhetetlen történet, mese a teremtett világ szépségéről, melyben azt keressük, hogy kik is vagyunk, honnan jövünk, és merre tartunk e világban? Ugyanazt látom ma is, hogy a termékeny kétely és útkeresés közepette mindig van egy-egy félkész pillanat, amikor a letisztulás „már", de a poros elfeledés „még" nem lepi be a múltat. Egy különös kompromisszum, szilánk idő, az elmúlás és örökkévalóság között…

Elvontnak tűnő motívumaim mögött képzeletbeli milliószoros nagyításban szemlélem (szemléltem) a világot. Példának okáért egy pillangó szárny-töredéke, egy virág szirma is megihletett.

– Ezt követték a monokróm, vörös, pentimento-évek. Saját bevallása szerint képei „meghatározatlan térben lebegő, elő- és eltűnő nevesincs objektumok. élőlény-reminiszcenciák és folyamatok déjà vu jegyzetei”.  Kérem, értelmezze a megállapításokat! Milyen technikával készültek, készülnek ezek a képek?

– Olajképeim formavilágának forrása a harmóniában fogant természet. Ezek a parányi rejtett csodák közelebb visznek Istenhez, és ez megnyugvással tölt el. Festményeim „egy nagy történet” töredékei, mesék a már említett teremtett világ szépségéről. Közös jellemzőjük a „lebegő transzparencia”, egyfajta déjà vu állapot. A fizikailag is egymásra festett állapotlenyomatok rétegei ezek. Töredék emlékképeink rakódhatnak így egymásra…

– Mit jelent az ön világában az áttetsző sejtés, sejtetés? És a szubjektív elvonatkoztatás? A biológiai életterek felnagyítása?

– Igen, képeim az áttetsző sejtésen és sejtetésen alapulnak (a mesterségesen megidézett pentimento révén, ugyanis több áttetsző réteget festek egymásra). Ez a művészettörténetből ismert jelenség, amikor a festékek vegyhatása révén feltűnnek a már átfestett részletek. Jelentése: megbánás. Én ebből építkezem.

– Kipróbálta magát mozigrafikában is. Milyen élményei voltak azon a területen?

– Teherbírást, alázatot és komoly rajztudást, dinamikus alkotói magatartást igénylő műfaj. Nekem nagy erőfeszítést jelentett, mert egy morfondírozó és relatíve lassan alkotó ember vagyok. Ezzel együtt jó „iskola” volt számomra.

– Milyen szakmai „ínyencségekkel” dicsekedhet?

– Azt hiszem, tudom mire gondol. Valóban szakmai ínyencségként tartom számon, hogy 1996-ban – Gerő Péter producer barátom felkérésére – pályakezdő művészként egy képemmel, Szász Endre művésztársammal egyetemben, „támogathattam” a József Attila Színházban rendezett „Drámaíró Versenyt”. Emlékeim szerint Vándor Éva színművésznő, a „legjobb női alakításért” kapta meg, a „Tűsarkú mosolyok” című festményemet, amelyet Gyurkovics Tibor költő barátunk nyújtott át.

– A Római Magyar Hét képzőművésze is volt, pazar művészek társaságában. Milyen elismerést kapott, és kikkel szerepelt egy csapatban?

– 1998-ban a Római Magyar Hét képzőművésze voltam, Bereményi Géza író, Bogányi Gergely zongoraművész, Eperjes Károly színművész, valamint a Muzsikás Együttes és Sebestyén Márta megtisztelő társaságában. Két hetet töltöttünk együtt a Római Magyar Akadémián, amely időszak több okból is emlékezetes maradt számomra.

– Melyek ezek az okok? Elárulja?

– Ez volt életem első útja az örök városba; egy művész számára már ez önmagában is maradandó pillanat. Továbbá, az emlékezetes éjszakába nyúló esti beszélgetések egyikén született meg a Hídember című film gondolata, Bereményi Géza és Eperjes Károly gondolatai nyomán.  Másrészt, azért is feledhetetlen maradt számomra, mert az akkor Rómában kiállított képanyagon csak jelentős nehézségek árán, Csorba László akkori intézményigazgató elszántsága révén juthatott vissza Magyarországra. Ugyanekkor, mindnyájan vendégei lehettünk a híres „Triznya kocsmának”, amely a római magyar művészeti élet irodalmi szalonja volt ötven éven át, melynek Triznya Mátyásné Szőnyi Zsuzsa (Szőnyi István lánya) volt a háziasszonya. Azon a bizonyos szombat estén mi is azoknál az asztaloknál ülhettünk, ahol egykor Pilinszky János, Márai Sándor, Illyés Gyula és Kányádi Sándor foglalt helyet.

– Arról is elhíresült, hogy közel huszonöt éve vörös képeket fest. Milyen világot kíván ezzel kifejezni? Vagy milyen szándékkal, küldetéssel viszi a harsány színt a vászonra?

– Alapjáraton szomorkás a hangulatom. Annyira nem vagyok tudatos alkotó, hogy ezt pontosan néven tudnám nevezni, de talán egy belső intenzív lét eredménye a „vidám” színdominancia, ami az örökös boldogságvágyamból fakad. Képeimben, számomra a szín, az érzelmi élmény, és a forma az intellektuális dimenzió.

– Egy beszélgetés során azt nyilatkozta, hogy minden alkotás egy új folyamat, elölről kell kezdeni a festést. Meg kell küzdeni a produktumért?

– Igen. Ellenpéldája vagyok a művészekről alkotott hiedelmeknek és sztereotípiáknak. Én egy-egy műalkotást nem a „kisujjamból rázok ki”. Ez az őstehetségek sajátja, jómagam nem tartozom ezek közé. Nálam a gyötrődés az alkotói lét természetes része. Nincs nyugvópont, a termékeny-örökös kétely elengedhetetlen számomra. Sokszor kevésnek bizonyul a tudás és az alázatos szorgalom. Valóban minden egyes képet a nulláról előröl kell kezdenem, nincs semmi privilégiumom. Önmagamat is le kell küzdenem. A kételyeimet, a kishitűségemet és a maximalizmusomat.

– Hogyan is van ez? Egy gondolatsort kitalál, aköré fonja alkotását, vagy fest valamit, és később ugrik be a végeredmény?

– Egyszer valahol azt olvastam, ha egy festmény titkát szavakban kimondjuk, a festmény nem festmény többé, és a titok sem titok már. Esetemben egy ilyen határozott ívű irányvonal nem húzható meg. Nálam az alkotás feltétele, hogy rend legyen a lelkemben és a fejemben egyaránt. Talán ennek okán lett alkotói sarokpont számomra a belső harmóniára, egyensúlyra való törekvés, amire a világegyetem is törekszik. A végeredménynél fontosabb számomra a belső út, „rendrakás” a lelki összevisszaságaimban olyan szélsőségek között, mint elmúlás és öröklét, értelem és érzelem, pusztulás és teremtés. Keresem azt az egyensúlyi állapotot, amikor már jobbító változás nem létezik számomra, és közben létrejön az alkotás.

– A mai kortárs művészetben ön szerint hol foglal helyet? Egy művész saját stílusa kialakul, vagy „beáll egy sorba”? Mindenképpen be kell sorolni a művészeket egyfajta stílusirányzatba?

– Ezt én nem tudom megítélni, hiszen belülről szemlélem magam. Önmagam viszonylatában nincs meg sem a tér, sem az időbeli távolság, hogy helyre tudnám tenni a dolgaimat. A saját stílus sem ilyen egyértelmű és egyszerű dolog, hiszen ez ebben a megfogalmazásban rendkívül önmagáért valónak tűnhet. Egy művész számára a saját helyének megítélése, úgymond korszakalkotás kérdésének már csak a felvetése is hízelgő. Azonban e téren, egészséges önkritikával rendelkezem. Ugyan mindnyájan szeretnénk hasonlókat hinni önmagunkról, de a világmindenség nagy egészének tekintetében elenyésző, amit mi hozzá tudunk tenni a világmindenség harmóniájához és egységéhez… Nem utolsósorban, mindennek megítélése amúgy sem a művész dolga, mintsem a művészettörténeté.

– Mit jelent önnek a szülőföld, a haza, a lakhely, a család?

– Bár a hely, ahova születünk, nem egyéni érdemünk, de székelyföldi származásomra meglehetősen büszke vagyok. Tamási Áron szerint: „Az ember a szíve mélyén örökké oda való, ahol született.” Így engem is lelki útravalóként kísér a marosvásárhelyi Bólyai utca kockaköveinek kopogó hangja, a Rózsák terének emléke, a Teleki Téka dohos homálya. A székely őseim olykor intő, máskor biztató tekintete mindenkor velem van. Szívem mélyén őrzöm a Gyergyói-havasok illatát, a Bucsin-tető fenyveseit, a gyergyóalfalvi kőkereszten lenyugvó Nap sugarát, a faragott zsindellyel fedett tornácos évszázados szülői házat.

– Jelenleg a covidos-járványos időszakban többet alkot? Hogyan éli meg a viszonylagos bezártságot?

– Sajnos egyáltalán nem alkotok többet. A bezártság zavar a legkevésbé, amúgy is egy introvertált, a műterem magányos csendjét igénylő ember vagyok. Ami ellenben rám telepszik és rendkívül keserűvé teszi a lelkemet, hogy immár egy éve van határzár a Szülőföldem és a Hazám között. Nem tudom mi a megoldás, de egyre inkább elhatalmasodik rajtam a cserbenhagyás és cserbenhagyottság állapota. Szívtépő számomra, hogy újra csak szorongva léphetem át az itthon és az otthon közötti határt. Tudom, hogy ez roppan szubjektív, de egyre inkább azt érzem, hogy a bajban megtagadtam rokonaimat, nemzettestvéreimet. Példának okáért a gyakorlatban egyáltalán nem, vagy csak mindkét országban különös feltételekkel és karanténnal sújtva látogathatom meg a Székelyföldön magányosan élő 82 esztendős édesanyámat.

– Mit vall a művészetéről? Mi a festői ars poétikája?

– Általában a művészetről azt gondolom, akkor ér valamit, ha önmagán túlmutat. És ebbe az összefüggésbe helyezve akkor hiteles számomra egy alkotó, ha emberileg is az. Ezáltal, ehhez az önmagam számára szabott mércéhez kívánok igazodni az alkotómunkám során, melynek lelki vetületét egy kedvenc Márai idézettel szeretném illusztrálni: „Ahhoz, hogy egy emberi alkotás remekbe sikerüljön, s időtlen ragyogással kápráztassa és gyönyörködtesse az embereket, a tehetség, a téma, a kivitel tökéletessége mellett kell valami más is. A remekműben van valamilyen tündéri elem is, mely csodálatos fényével átsugárzik az egészen, oly gyöngéden és megejtően, mint ahogyan az északi fény világít a nyári éjszakában, valószerűtlenül s mégis fényszerűen, mert látni és olvasni is lehet mellette. A remekmű legyen valóságos, pontos, okos, céltudatos, arányos, gondosan megmunkált, hűségesen kivitelezett – s legyen még valami más is. Tündéri is legyen. S minden öntudatosság mellett önfeledt is legyen. Mérnöki szabályok szerint épüljön, de káosz is legyen benne, egy kávéskanálra való az ősködből, mely a csillagképek nyomában porzik, arany szemcsékkel. Tündéri nélkül csak „nagy” vagy „tökéletes” művek vannak. Az igazi remekmű néha nem is olyan tökéletes. Csak sugárzik, a „csak álom” is benne van, a csillagok fénye, a tündéri. S a feladatnak ez a része, amikor a művész már nem tud művén segíteni; az utolsó ecsetvonást, a tündérit az Isten végzi el.” (Márai Sándor: A remekműről és a tündériről)

Az interjút készítette Klotz Mária szerkesztőnk. Első megjelenés a Stand-Art magazin facebook oldala.

Fotó: Tuzson-Berczeli Péter portréja