Szabó Márton ötlete alapján


I.
A borús egű Mocsárfüzes Sásföld nevű falujában megszületett egy szerény sorú, ám büszke famíliában Tappaklancs; a nagyszerű kömöndörfoxi ivadék; a későbbi szentéletű főrétor, a Hatalmas utóda a szellemi uralkodó székében; az ájtatos gondolkodó, a vad virtusú hadfi; az adakozó kedvű mecénás, ám takarékos háznagy; a komoly tudásban elmélyült, kimeríthetetlen víg kedélyű; a megfontoltan bátor; a dicsfényben utazó, mégis szürke csuhában járó; kinek ajkáról dalként szól a szó; a mancsa gyógyító mancs; jóságban tékozló, szigorban szerény!

Kölyök korában vígan játszadozott a többi foxival, futkározott a nagy lápban, genyőtés tölgyek alatt a sásrengetegben, később, mikor a Kékgúnyás új hadsereget szervezett, kiket aztán rézbordáknak hívtak, beállt ő is katonának, s mert derekabb kutyává nőtt a többségnél, Pöklencs testőrségében kapott helyet. Dengiz nagykán második támadásakor vállvetve küzdöttek az alvenszei csatában, ahol véres küzdelem után megállították a kutyafejű nagyurat. Vitézségét látva a főrétor a portoxiai egyetemre küldte, hogy a kardforgatás mellett a szellemi tudományokban is jártas legyen. Jó barátja lett egy távoli helyről érkező nebulónak, Zsáknyúlnak, ki később követte őt a rétori úton. Itt történt meg vele az a nevezetes esemény, mely során a Kékgúnyás is megbizonyosodott a Tappaklancsban lakozó varázserőről. Sásfalvi földije, Rikkancs nevezetű – ki maga is később hírnévre tett szert – kifigyelt egy ódon alagsorban búvó mágikus tárgyat, amit egy violaszín köpönyegű szellem-mágus őrzött: régi ellensége a Hatalmasoknak, s Mesefölde népeinek. Varázspárbajban legyőzte, bár alig maradt utána jártányi ereje. A helyszínre érkező Pöklencs megdöbbenve látta az ifjúban rejtőző erőt, s ezután, mint helyettesét maga mellett tartotta. A harmadik kutyafejű-háborúban Portoxia kapitánya volt, az erőddé vált egyetemet védte Yerüh kán csapataitól. Így kimaradt a nagy venszei-csatából, amikor Dengiz nagykán átlépte a szent rétori sziget határát, amit őelőtte még senki hódító, a déli várost elfoglalta, s részben lerombolta, majd megostromolta a Savarakatana köré épített falat. Amikor a Varázsló nyugatról, távoli lakhelyéről áradattá duzzasztotta a Nagy folyam vizét, s pusztító vihart bocsájtott Vensze maradék erejére, Tappaklancs is ott állt az egyetem tornyában, Bilek rétor mellett, s a frágiai toronyban kántáló Hugó főrétor mellett, s delejes szavakkal segítették a savarakatanai pürgosz csúcsán küzdő Kékgúnyás Pöklencs viadalát a félelmetes sötét erővel. Az ártó szellem visszavonult, s a Vensze kikötőjében partraszálló Barnabás király mareskall serege kiűzte a kutyafejűeket onnan. Ám Tappaklancs a háború befejeztével csak szomorú romokra lelt az egykor gazdag Dél-Venszében, az ispotály megtelt jajgató sebesültekkel, s magát a nagy Pöklencset a torony cellájában elnyúlva találták kimerülve, ezért a királlyal előbb a sérülteket gyógyították, és a károkat igyekeztek enyhíteni, Dengizt nem vették üldözőbe.

A kő és tégladarabokkal teliszórt keskeny úton Pöklencs és Tappaklancs csöndesen bandukolt. Mikor kiértek az elszenesedett falú dux- palota előtti térre, Pöklencs a göcsörtös botjával megbökdöste azt a faldarabot, ami egyben maradt a méltóságos dél-venszei városfő rezidenciájából. Orrát fölhúzva beleszagolt a füstös levegőbe: - Úgy mondják, itt e pompás téren nagy hőstett zajlott le, a hódítók beözönlő serege, a dux és testőrsége közt: kardot rántva, lándzsát szegezve küzdöttek a végsőkig! Sok gondom volt azzal a makacs birkával!Hiába járattam a szám, hogy erősítsék meg legalább a tenger felől a várost, húzzanak a kikötő köré kőfalat, mindenféle kisszerű anyagiakra hivatkozva leszavaztatta a városi tanácsban… De a Leghatalmasabbra, bátor egy juh volt!Mondanám, nagy kár érte, ha nem töltene el inkább csodálattal, hogy az a vén kos, az ő korábban így forgatta a kardot, halmot emelve maga köré a kutyafejűek hulláiból, mire az íjászaik távolból telitűzdelték nyíllakkal az irháját.

- Pöklencs uram, való igaz, de akkor is tény marad, Dél–Vensze romokban hever, és a sziget északi része is súlyos károkat szenvedett a háborúban. A harcosokból nem igazán lehet kőműveseket faragni, a hozzáért szamédi pallérok szétszóródtak Rapinum eleste után, mint hallottam nagytiszteletű Falvájó Klancs mester is megtért őseihez, még a háború előtt…

 - Ezen nehéz lesz segíteni, Szamédia a horda kezén maradt, a legjobb pallérok Küttenbergben és Rynán dolgoznak, messze a harcoktól, kétkezi munkás is kevés akad. A kincstárunk kong az ürességtől, a rézbordák felszerelése és hadban tartása, ami, mint a csata bizonyította, elengedhetetlen, felemészti a rétorság anyagi erőit. Felötlött bennem,a hívek segítségét kérni, hívják ezt akár Pöklencs-garasoknak is. Venszét újjá kell építeni, legalábbis annyira, hogy a lakosság visszatérhessen, s ha a hordának megint támadhatnékja lesz, újólag sikerrel verjük vissza.

Tappaklancs megvakarta a köpönyege alatt a zúzódást, amit Portoxia ostromakor egy buzogány okozott. Megcsóválta a fejét: - Főrétor uram, bizony nem sok hívő akad, aki mostanában a sok baj közepett adakozni tudna… Fölösleges terhet a vállukra rakni épp manapság, bár azt se igazán tudjuk, miként gondolják a jövőt. Mióta a kutyafejűek kiszorítottak minket a szárazföldről, csak szétszórtan élő kolóniák akadnak Frágiától, az egyetemeken, Küttenbergen át Ryna szigetéig, nem tudni, mit terveznek, mi a gondjuk-bajuk? A minap ötlött eszembe: amíg a béke tart, bejárnám ezt a maradék rétori világot: mennyi valódi erő rejlik még e széthullt településeken?

Pöklencs fölkapta fejét, morgott a bajsza alatt valamit, ám ekkor megszédült és a botra támaszkodva felugatott. Tappaklancs oda lépett mellé: - Titkár uram, tegyük félre most ezeket a kérdéseket, kimerített a mágikus harc, amit azzal a varázslóval vívtam, hogy visszaverjem a tenger és a vihar támadását. Alig maradt erőm. Menjünk vissza Savarakatanába, kortyolok a muflonháveni vörösből, attól visszatér belém a lélek!

II.
Tappaklancs üzenetet kapott egykori diáktársától, Zsáknyúltól, aki Küttenbergben ügyködött azon, hogy felélessze a venszei futárszolgálatot, amit a kutyafejű hódítás teljesen szétvert. A titkári munkája amúgy is kilátástalannak tűnt a hamuszín romvárosban, unta azt is, hogy a mareskallok minden másnap megünnepelték a győzelmüket. Barnabás királyon és főemberein furcsa korhelység mutatkozott, bár a csatát követő első napokban hozzá se nyúltak a kupához, a nagy tort követően annál inkább. Még Kékgúnyás Pöklencsen is a szokatlan „szomjúság” lett úrrá. A kutya ezért örömmel szállt fel az egyik pisztánci dereglyére, ami sót és gabonát szállított a vaskos falakkal körülvett kikötővárosba.

A nyárvégi tenger zöldesszürkén hullámzott, a párás reggelek már hűvösek voltak, ám a nap, amikor előbukkant a felhőrongyok közül, átmelegítette a fedélzeten ácsorgó Tappaklancsköpönyegét. A juh tengerészek nótázva ügyködtek, dalaik inkább durva bégetésnek tűntek, s a szvatántól idegen nyelven hadarták, ám volt bennük valami ősi derű, ami a Középsőtenger egyszerű hajósainak életerejét árasztotta. A harmadik napon a víz türkizszínűre váltott jelezve a szárazföld közeledtét, egykor Szamédia keleti partja, most a horda portyázóinak martaléka. A marton több helyütt füst gomolygott, bár kutyafejűeket nem láttak, aztán a ligetes vidék sötétebbé vált, mocsári füzesek, csertölgyek, köztük ködlő zsombékos vette át a síkság helyét. Hirtelen emelkedett ki a bürökzöld környezetből a vaskos, szurokszínű gránitfal. Küttenberg északi védelmének sarokpontja. A szárazföld felől végig a kemény és ledönthetetlen kőből készült erődfal határolta. A nagy víz felől azonban zömök, homokszínű és galambszürke épületek álltak, kevés díszítéssel, egy kereskedő nép által felhúzott település jellegzetes házai. A kikötő északi szelektől védett öble vaskos bástyákkal volt körbe véve. A mólón nyüzsögtek a munkások, juhok, foxik, szamédi mackók, a kirakodásra váró hajók szabályos sorokban horgonyoztak. Zsáknyúl, az erőteljes rósejbni földi mezei tapsi integetett neki a forgatagból. Az újonnan épült rétori kapilla vendégszobájában szállásolta el Tappaklancsot, akit már egy meghívó tekercs várt, a várost kimondva- kimondatlan vezető Küttenb- klán pecsétjével.Ám a vizitációt másnapra halasztotta, végre kialhatta magát, mert bizony a folyton ringó hajón keveset pihent…

Reggel szénfűtés szaga csapta meg orrát, ahogy kilépett a kapillából. A hűvös Portoxia téli, füstöt eregető kéményeinek emlékét idézte fel a kutyában. Nem messze onnan jellegzetes verőte állt. A műhely azokhoz hasonló, korommal borított, meleg helyiség volt, mint amiket Frágiában látott. Öreg, sánta feketemackó volt a kovács, ám körötte nem fajtabeliek, hanem filigrán foxik sürgölődtek. Az üllőn pengett a kalapács, a fujtatóval narancsszínű lángokat tápláltak, újdonság az a szerkezet volt, amiben lapos nyújtóbetéten vaslemezt sajtoltak, majd ügyes mancsok a végigkovácsolt lapot elfordítva újra kovácsolták. Az így készült vas vékony, de kemény, Tappaklancs ismerte ezt, a frágiai lovagrend muflon dárdásai ilyen vértet viseltek. A mackó odakacsázott a kutyához, Colostoki Dzsumbaként mutatkozott be.Megjegyezte, látja, hogy az új lemez felkeltette az érdeklődését, ismerte Tappaklancs nevét, azt is tudta, hogy a rézbordák kapitánya volt egy darabig: - Bizony, az ebből készült páncél keményebb bármilyen réznél, viszont a vékonysága miatt nem nehezebb annál, rétor uram. Nem ördöngösség az elkészítése sem, úgy készül, hogy a nagyjából téglalap alakú vaslemezkéket a rövid széleiken és a közepükön lévő nyílásokon át szíjjal sorba fűzik, majd további szíjazásokkal az egymás melletti sorokat is összefogják, s ily módon viszonylag könnyű és hajlékony páncélhoz lehet jutni. Most, hogy a Rézhegység felé vezető utakat elvágta a horda, vasércet északról könnyebb beszerezni. Bár nem tudom, meddig lesz így.

A foxi kíváncsian kapta fel a fejét: - Colostoki mester, miért tette át székhelyét Küttenbergbe, ahol a falaknál nem először ordított a horda? Frágiában még nem láttak a kutyafejűt.

Dzsumba megvakarta füle mögött a füstszagú bundáját: - Bütü nagykán, akit arrafelé csak Véres Ínyűnek hívnak, egyenként elfoglalta a muflonkikötőket, Muflonburgot szárazon és vízen blokád alá vette, a pöszörcéket elzavarta földjükről, a gazdag tanyákat felgyújtotta a horda, már csak Őrvár áll északon, de be van kerítve, erős sereg tudná csak megközelíteni a kutyafejű rablóportyázóktól, akik bizony már a lovagrend területére is be-betörnek. Frágiai Hugó azért nem tudott segítséget küldeni a Dengiz elleni csatába, mert a csapatok java az északi határt védi… A Lykurg hegyek se jelentenek már védelmet, komisz egy vidék lett megint, a sakálok, átok beléjük, összeszövetkeztek a hordával, már a Táliber hegyi ezüst és vasércbányákban is csak fegyveresen lehet dolgozni.Öreg mesterem, Hőbér Karniol küldött még a háború előtt egy üzenetet, hogy furcsa dolgok esnek meg ott a vájár medvékkel, különös látomások, sőt rémképek rohanják meg azokat, akik magányosan vagy kis létszámban állnak neki egy fejtésnek, de nem valami káros bányalég az okozója, hisz a gyertya sose aluszik ki közben… Egyre kevesebb feketemackó marad a bányákban, inkább elmennek a Lovagrend seregébe pajzsos, buzogányos falanx-harcosnak.

 -Erről Venszében is hallottunk, de bármi okozza a víziókat, a munkát nem szabad abba hagyni. A rétorság gazdasága, amit ez a harmadik kutyafejű támadás igencsak megrengetett, a venszei pénz, az ezüst sesztercius meglétén alapszik. A sziget fele romokba hever. Pöklencs urunk, most, hogy kiverték a Dengiz seregét, és a nyugati varázsló is visszavonult, aki megárasztotta a Nagy folyamot, és tomboló vihart kavart, remélem, mielőbb összeszedi erejét, s mágikus hatalma által a Táliber vidéke ismét biztonságossá válik.

Tappaklancs elköszönt Dzsumbától, hisz a város hatalmasai, a Küttenb klán vezetője várta. Ám a vaslemezekből készített páncél nem hagyta nyugodni elméjét a későbbiekben sem.

 A kikötőre néző nagy ablakokról már leszerelték a védőrácsokat, amit az ostrom kezdetekor tettek fel. A damasztfüggönyök elhúzva, a kitárt üvegen friss tengeri szellő cirógatta a kényelmes székben üldögélő foxi pofáját. Az ódon, ám patinás bútorzat a nagyhírű kereskedő klán gazdagságát bizonyította, ám a vele szemben szigorúan bámuló tülkös egyszerű fekete köpönyeget viselt. Az asztalon kristály kehelyben euklidioni vörösbor csillogott, egy bronz tálkán, udvariasságból, hámozott mandula, Vensze fő terménye. A kutyát, mint Kékgúnyás Pöklencs titkárát, sőt, bizalmasát fogadta Birkássy Panderosz de Küttenb. Meglepő őszinteséggel tárta fel a flottájuk új admirálisának, Navarkosznak a jelentését a szétrombolt dél- venszei kikötő állapotáról. Az újjáépítéshez felajánlotta Pisztánc segítségét, illetve hallott a felállítandó venszei flottilla tervéről, ehhez fél tucat szállító és négy hadihajót is átadásra javasolt: - Kezdetnek megteszi ez is, később a Rétorság önerőből is szaporíthatja a naszádok és dereglyék számát. Tappaklancs uram, Pisztánc csak üdvözölni tudja Vensze ezen terveit, mert a tenger az, ahol pillanatnyilag fölényben vagyunk a kutyafejű birodalommal szemben. S ez igaz a Varjú-szorosi katasztrófa ellenére is. Őfőméltósága, az Aerodonát is jó szívvel gondol arra a szövetségre, mely Venszét, Medvégyiát és Pisztánc Birodalmát összeköti. Reméli, ez később is előnyös szerződésekhez, és gyümölcsöző együttműködéshez vezet. De látom, ifjú barátom felkapta fejét a birodalom szóra. Ez ma már bizony inkább a megfelelő jelző az állam-alakulatunkra, bár sok önállóság mellett, de Pisztánc vezetésével formálódik egy Gránátalmaföldtől, Frejhávenen át Euklidionig vezető társulás, melyet a kölcsönös érdekek mellett miflin hitünk is összekapcsol. Ezt Kékgúnyás urunk is meg tudná teremteni Frágiától Venszén, Rynán át Vigilopoliszig, s akkor a horda jelentette fenyegetés is eloszlana az erők egyesülésén. De kóstolja meg méltóságod a finom hámozott mandulát és a világhírű mazsolabort… Egészségére!

III.
A Ryna- szigetét T-alakban háromfelé osztó hegység északi oldalán, a szamédiek által vigyázott Felsőfoki kikötőben a fenyőerdő lábánál horgonyzott a pisztánci hajó, amin Tappaklancs megérkezett a nagy szigetre. A kikötőből dombhát nyúlt a nyugati ormok irányába, ezeket a lankákat szorgos mancsok szántották fel, vetették be gabonával, a Középső tenger nedves felhőitől áztatott zsíros földön megtermett szinte minden, ami egykori feldúlt otthonukban megszokott volt, az enyhébb teleknek hála, néhány melegigényes zöldség és gyümölcs is. A falvakon látszott a jómód, igaz, az idő rövidsége miatt kevés volt a jellegzetes szamédi téglaház, az épületek alapzatát így is leginkább az alkotta, s a falak voltak a környék erdeiből kivágott tölgy és fenyőfából ácsoltak. A házak közt nőstények és bocsok járkáltak, a medvék a földeken dolgoztak, ám oldalukon ott lógott a jellegzetes, rövid nyelű szekerce. A háborús menekültek űzött tekintetéből a kutya kiolvasta a bizalmatlanságot. A tengertől félnapi járóföldre, a hegyek oldalában, tölgy és bükkfák alatt húzódott az utolsó szamédi helység, itt egy takarosabb épület állt a központban, nagy kéménye, alacsonyan elterülő szalmazsúpos, sokablakos, faragott kapus épülete messziről bizonyította: hagyományos fogadóra akadt hősünk. Bévül csöndesen iszogató társaság, remek étek és jóféle ser fogadta. Az asztalnál, ahová leült már egy, szamédinek igencsak megtermett, sebhelyes állú hadfi szürcsölte a habot az agyag korsóból. Sokat megélt medvének látszott, annak ellenére, hogy fiatal mackó volt az életkora szerint. Larhuként mutatkozott be, s mikor Tappaklancs is elmondta kicsoda, kíváncsian meresztette szemét: - Te volnál az a rézborda hadnagy, aki a második háborúban Pöklencs urunk oldalán harcolt Alvenszénél?Majd a harmadik támadás alatt Portoxia kapitánya volt? – mikor a kutya bólintott, a mackó tekintete megenyhülve nézte az út porától viseletes köpönyegű, mocsári foxinak igencsak derék termetű kutyát: – S mi szél hozott Ryna partjaira? Pöklencs urunk küldött vagy megelégelted az öldöklést északon?

Tappaklancs nagyot húzott az elé rakott serből, megrázta kobakját: - Egyiket sem, Larhu uram.Inkább fölmérem azt, ami rétorságainkból megmaradt, mert hiába zavartuk ki Barnabás király segedelmével Venszéből a kutyafejűt, senki nincs biztonságba tőlük, és nem is lesz soha, amíg a Rézhegységen innen verik fel táborukat – a medve lázas tekintettel hallgatta a kutyát, s lelkesen közbe kiáltott, mancsát nyugat felé, az elveszített haza irányába rázta fenyegetően: - Így igaz, ahogy mondod! Soha nem hagyhatjuk veszni Szamédiát, se a többi tartományt, Dengiznek pusztulnia kell onnan a hordájával együtt! Bárcsak ott lehettem voltam Rappi fejedelem mellett az újabb csatában, de uram ide küldött, a menekülőket istápolni, megszervezni az ellenállást, ami sikerült is, hisz szekercéink sokasága és a pisztánci hadigályák ügyessége állította meg Bütü nagykánt a múltban, hogy átkeljen a szigetre és feldúlja azt, ahogy Nyugat- Waúcsidiával tette. Most meg Dengizt térítette el, bár ennek nyílván a megtámadott Venszében nem igazán örültek...

 - Hát nem, de ezen ne emészd magad. Látom, Larhu, jó munkát végeztél, szépen belakták a medvék ezt az inkább erdeiről és borókásairól neves, kies tartományt. Ne sajnáld, hogy lemaradtál az újabb mészárszékről, azt hogy vitéz harcos vagy már bebizonyítottad Rapinum eleste után is, mikor ezrededdel hősiesen tartottátok fel a hordát, s a város üldözöttjeinek sikerült élve Venszébe, az egyetemek falai mögé vagy Küttenbergbe jutni! Ügyködj tovább, hogy a szamédiek gyarapodjanak számban és anyagiakban egyaránt, mert ki tudja, talán nem is olyan soká, elérkezik a visszavágás pillanata! Most azt szeretném tőled megtudni, hogyan juthatok át az előttünk magasló hegyeken, mert Ryna déli oldalát is be kívánom járni, beszélni az ott élő népekkel?

- Tappaklancs uram, szerencsésen választottál útirányt, mert e fogadó mögött indul az ösvény, ami a hegység nyugati hágójához vezet.Más több napi járóföldre nem található, ám azt javaslom, pihenj most le itt a Csukló Cselko fogadóban estére, mert holdfénynél igen huncut az erdei út, s nem titkolom, vigyázóink is folyamatosan járják a pagonyt, a sötétben hamar eljár a szekerce a kezükben, hamarabb, mint észrevennék a jóbarátot…

Tappaklancs friss reggeli harmat közt indult el az ösvényen, amit ügyesen vágtak a hegyoldalba, nem túl meredeken, gyorsan haladt, elhagyta a tölgyes-bükkös részt, gyantaillatú fenyőerdőben lépdelt, a fenyőtűs avarban szinte hangtalanul. Fertályóra sem telt el, eljutott a sziklás csúcsi részhez, ahol a Nyugati-átjáró húzódott. Háta mögött hagyta a párásan ébredező erdőt, s ahogy áthaladt a szoroson szinte képen vágta a déli oldal napsütése, ott már abban a korai órában is nagyon meleg volt. A kopár kőgörgeteg a hegynek ezen az oldalán tovább nyúlt a völgyek felé, a dús vegetációt itt satnya, szárazságtűrő növények váltották. Hamar izzadni kezdett a szürke köpönyegben, miközben az alacsony, gyatra lombozatú bokrok szaporodtak a poros ösvény mellett. Vékony, csenevész, összevissza tekeredő ágakon zöld levélkék kókadoztak, köztük néhány közepes méretű cserje, ezeknek legalább voltak az ágvégeken bogernyőben nyíló rózsaszín virágai. A kutya nem ment közelebb hozzájuk, mert a csökött bokrok közt tüskés növényzet fedte a talajt.Már a látványtól is megszomjazott, jót húzott a fogadóban feltöltött kulacsból.

A hegység déli oldalának lábánál már erdőre hasonlító növénytársulás adott legalább árnyékot Tappaklancsnak, különös, elég magasra törő fák, ágas bogas lapított gömb formájú örökzöld koronájuk, szürke, parás- kérgük igazi délvidéki hangulatot árasztott, ám az erős fény könnyen átcsúszott soraik közt, így alattuk ritkás fű zöldellt és néhány pompás mirtuszcserje díszlett, ezeket még a kutya is fölismerte, gyöngyfehér szirmú illatos virágukról.

A Rynai- hegység déli oldalán nem hullámzott dombhát, mint az északin, a paratölgy pagonyt füves lapály váltotta, különös építmények sorakoztak, félköríves kemencéhez hasonló házak, kémény nem volt rajtuk, tetőfedő anyag sem, mészfehérek voltak, visszaverték a forró napsugarakat. Mellettük néhány igen magasra nyúló pálma állt, ugyan a kutya most találkozott először ezekkel a híres fákkal, de a törzsükön körkörösen álló elpusztult levél maradványok, és a csúcsán, a laza levélüstökön fényes zöld, hosszú levelek a szatyorszerűen lelógó termések nélkül is bizonyították, hogy a híres datolyapálmát látja, s ha így van, akkor megérkezett a távoli, sivatagos Uzuzániából menekült hajmedvék városába.

Ahogy közeledett a furcsa településhez, egy az út mellett strázsáló alak lépett feléje. Különös látványt nyújtott, a szamédi barnamackóknál és a Frágiából ismert fekete baribáloknál nagyobb volt, de még így is elmaradt jócskán a mareskalloktól. Bolyhos bundája fénylő fekete, mellrészén világos patkó alakú folt az örvös medvékéhez hasonló, szőrös fülei kajlán álltak, hosszúkás pofája szürke, kicsit lelógó ajaka vicces benyomást keltett volna, ha nem szorongatja hosszú karmú mancsával a szokásos medveövről lógó íves alakú, vége felé kiszélesedő szablyát. (A többi medvéknél ott szokott a szekerce fityegni…)

Ám jobb mancsát ősi módon fölemelte, s ez Medvedzenföldtől Uzuzániáig egyként a béke jele volt.

Tappaklancs fejet hajtott előtte, ami rétori szokás azokkal a népekkel szemben, akik között az óidők Hatalmasai megtestesültek, mert a hajmedvék bizony a nagy Kócos Bahloo népe voltak.

A strázsát Fürtössi Tárkonynak hívták és a hajmedvék településének védelmi parancsnoka volt. Mikor Tappaklancs bemutatkozott, csak bólintott, északról jött futár az este a szamédiektől, aki hírét hozta, hogy érkezik: - Rétor uram, Lábassy Koka úrnő vár téged a tanácsházban!

  A tanácsház épp olyan boltíves alacsony építmény volt, mint az egyszerű házak, ám sokkal szélesebb, bent fáklyák világították meg a nagy központi helyiséget, kényelmes ülőkék, díszes pohárszék és néhány szépen faragott bútor, a falakon tarka szőnyegek. Egy megemelt karszékben ezüstcsíkokkal szelt bundájú matróna üldögélt. Termetre nem lehetett kisebb a hím hajmedvéknél, díszes övéről egy éles szablya lógott a szék mellé, markolatát nagy zafírkő ékesítette. Mély hangon brummogva köszöntötte a kutyát: - Régóta nem járt a népünk közt ily jeles rétori személyiség, Tappaklancs mester! Talán még Kócos nagyúr idejében, maga a Kékgúnyás… Jól megvoltunk sokáig kies hazánkban, a távoli Uzuzán sivatagban, elvitatkozva a vadjuh szomszédjainkkal, ám az elmúlt időszakban a sajnálatos Varjú szorosi katasztrófa után kutyafejűek lepték el a mi vidékünket is. Bögöly kán megverte a nyihák népét, DzsumbóLó a vezérük elesett, lerohanták nagy erősségüket Nyihavárt is. Egy másik sereg Ögi és Ögde kánokkal az élen pedig kihasználva a vereségtől megzavarodott Pisztánc figyelmetlenségét, Uzuzán földön léptek partra, s bár nyílt csatában nem mertek se velünk, se a birkákkal megvívni, orvtámadásaiknak számos jó medvénk, egész tanyák lettek áldozatai. Ezért a tanács úgy döntött, hogy egy népes csoporttal ide hajózunk Ryna- szigetére új, remélhetően nyugodtabb hazát keresni. Az otthon maradottaknak már nem sokáig kell várniuk… Igaz, köztünk is vannak hevesebb vérűek, főleg a fiatal mackók közt, akik nem akarnak kimaradni korunk nagy csatáiból, egyikkel találkoztál az úton, Fürtössi subedár az, vitéz medve, de még nagyon meggondolatlan, sajnos, a lányom is ezek közé a heveskedők közé tartozik… Itt is jő, üdv Lola, bemutatom Tappaklancs mestert, a nagy Pöklencs megbízottját!

  A kutya nehezen tápászkodott fel az alacsony zsámolyról, a fiatal nőstény medve épp oly sudár volt, mint Koka méltósága, csak sokkal vékonyabb, bár kecsesen mozgott, de Tappaklancs meg volt győződve: egy csapással le tudna nyakazni, bármilyen kutyafejűt. Hangja dallamosan szólt: - De anyám, Lábassy úrnő, te is tudod, hogy nem menekülhetünk a végtelenségig! Itt Rynán ér véget az a világ, amit mi ismerünk és a Leghatalmasabb elveit követi. Köröttünk téboly és csatazaj, a horda elnyomása. Ha legközelebb Dengiz nagykánt erre eszi a kórság, hova futunk előle? Vagy bátran megvívunk vele, mint hajmedve őseink tennék! – a matróna nem kevés büszkeséggel nézett a mellette törékenynek tűnő, ám igencsak cserfes Lolára. Magában göcögve intett: - Idejön a kutyafejű, oda jön a nagykán, ezek most még odébb vannak, ne pazaroljuk rá az időt, ám rétor uram bizonyára elfáradt a hegymászástól, s megéhezett, szomjazott. Kísérjétek a vendégházba, lássátok el minden jóval. Addig vendégeskedik nálunk, amíg csak kedve tartja, a vecsernyénél, ahol népünk öregjei is összegyűlnek, majd beszélgetünk komolyabb dolgokról is – a kutya, aki már vissza se huppant az ülőkére boldogan farolt ki a félhomályos helyiségből. Az ajtónál nem más, mint a daliás Fürtössi Tárkony várta, úgy látszik átadta az őrködést egy másik mackónak. Lábassy Lola úrnővel vidáman beszélgetésbe kezdve kísérték Tappaklancsot egy árnyas datolyapálma alá felhúzott, hagyományos: kúptetős, nagy ajtó-ablakos, kőből rakott, világos házikóba.
IV.

Tappaklancs vidám napokat töltött a forró napsütéses lankákon a hajmedvék közt, ám nyárközép múltával egyre érezte a késztetést: visszatérni a kopár észak- venszei sziklák, Savarakatana falai közé, a szent mandulaligetek lombja alá. Elbúcsúzott hát pajkos barátaitól, az ifjú Fürtössi Tárkonytól, a bájos Lábassy Lolától, a szigorú matriarchától, Kokától és a többiektől. Zsákját megrakták mindenféle jóval – kivált a kutya kedvencévé vált, aszalt édes datolyával – és egy aranyló párától derengő fülledt reggelen nekivágott a település határában zöldellő paratölgyesnek. Mivel a laza lombkoronán vígan átcsorgott a fény, sáfránysárga pászmái, mint vaskos szálak a paratölgy ágaktól a talajig szaladtak, a napsugarak ott a gyér füvön mézgaszínű fénytócsákat alkottak, bennük lilavirágú, szúrós növények sütkéreztek. Tappaklancs lassan bandukolt a kanyargós ösvényen, a fákat később örökzöld bozót váltotta, a forróság a tetőfokára hágott, gyöngyfehér és violaszínű virágok bódító illata áradt, ám meg se fordult a fejében, hogy közelebbről is megfigyelje őket a tüskés, karmos ág-bogok közt.

Késő délutánra ért a széles platószerű hegytetőre, itt néhány alacsony karmazsintölgy terpeszkedett: egérszürke kérgű, szív alakú, bőrszerű levelű. A fennsík közepén hatalmas hamuszín törzsű fa magasodott a karmazsinbokrok fölé. Vaskos ágai villaként nyúltak a talaj fölé, végükön nagy, fogazott szélű levelek, s számtalan kisebb zöld és nagyobb citromsárga lelógó, körteforma gyümölcs. A kutya látott már fügebokrokat, de ekkora fát még sosem. Szakított néhány mézédes fügét, s mivel hamar beköszöntött a langy délszaki este, a fa sima törzsének támaszkodva leült. Az ametiszt éjszaka tiszta mennyboltján csillag-milliók ragyogtak fel.Tappaklancs kölyökkorában sokat leste Mocsárfüzes nyári egét - a ritka napokon, mikor a felhők elmaradtak -, az éjsötét leplet, azt képzelte: nem más, mint egy ősrégi agyonkoptatott fekete pokróc, mely mögött egy végtelen mancs hatalmas mécsest gyújt meg, a szétáradó fény átkúszik a koromszínű anyag durva szövésének hézagain, így lesz belőle számtalan parányi, pislákoló függő – a csillagok. A gondolatra elvigyorodott, s ezzel az emlékképpel el is aludt. Az álma zavaros volt, mint a kutyafejű háborúk óta mindég, a csatazaj, az ordítozás és jajgatás mely egy kakofóniába egyesült, a kiontott vér, az üszkös sebek látványa; érezte, hogy fut valaki elől, kopár, köves meredélyen, hallja mögötte a lihegést, de nem néz hátra, nem áll meg, pedig levegő már alig van tüdejében, hiába tátog és erőlködik. A fényesre csiszolt rézborda vérteket lehányta már magáról, kardja is a porba hullt. Pofáját rázva kapkod levegőért, hang nem jön ki belőle, mikor egy szakadék szélére ér. Alant, hideg köd borítja a tájat, ám egy távoli fénylő hegy emelkedik ki belőle, drágakövek csillognak oldalán, mint máshol az egyszerű kavicsok, hatalmas palota tornyosul a tetején, amit fény ölel körbe.Arany és bíborszínű falain alakok állnak, mintha intenének feléje, öten vannak, s ő bemutatás nélkül is tudja: a Hatalmasok.Fölöttük, a legmagasabb toronyban, ami csiszolt kristályként szikrázik önmaga fényében, kolosszusnyi alak áll.Mindközül a legnagyobb, szürke bundáját mintha gyémántporral hintenék, hatalmas mancsát a béke jelével emeli, amikor a levegő utat tör Tappaklancs megkínzott a tüdejébe, elméje kitisztul a rémlátomástól, csendessé válik minden, a királyi medvealak, bár nem szól, hangját a kutya a fejében mégis hallja, harangként zúg: - Tappaklancs, Sásföld falujából! Lásd a jövőt!

IV.
A fügefa ágai közt lecsorgó reggeli verőfény cirógatta meg pofáját. Fürgén, tettre készen ébredt, elméje kitisztult, a háború rémképei soha vissza nem tértek. Helyükbe a látomás kaleidoszkópszerű képei özönlöttek, a kutya megtántorodott, aztán botjára támaszkodva kihúzta magát. Már tudta milyen sors vár rá, milyen munkás évek, Mesefölde népei és a rétorság szolgálatában.Itt, Ryna legmagasabb csúcsán levetette a világi hívságokat, lelkét átjárta a Leghatalmasabb iránt érzett tisztelet és szeretet. Azon a helyen, az ősöreg fügefa mellett később kapillát alapított, ami utóbb a hegyoldalon lenyúló rétori egyetemmé terebélyesedett, a bölcselet igazi otthonává.

A hegy északi oldalán az ösvény kanyarogva futott a völgybe. Tappaklancs határozott léptekkel ereszkedett alá, megtéve első lépéseit azon az úton, ami Vensze főrétori székébe, az ismert világ legnagyobb méltóságai közé vezetett.