Tisztelt írók és költők. Nektek is lehetőségetek van arra, hogy portálunkon megjelenjetek a menüben található Tartalom beküldése linkre kattintva.

A.S. Field: Aphrodité meg akar halni


Ma is ott ül az agorán a kútnál. Mosolya, mint a fénylő napsugár. Haja hullámos, szélfútta, aranyló koszorú. Tekintete kihívó és buja. Határozottan van benne valami vad és szexi. Teste, mint az isteneké. Bőrén aranyszín csillogás. Árésznak hívják. Nem túl jó név, becézni sem lehet. Mondjuk, az enyémre sem lehet panasz. Habokból kiemelkedőt jelent. Jó vicc. Nem is tudok úszni; a habokban csak elsüllyednék, nem kiemelkednék belőlük. Mindegy. Anyám akarta, hogy így hívjanak. Ez volt az utolsó kívánsága mielőtt elvitte a gyermekágyi láz. Mondják, hasonlítok rá és szép vagyok. Alkonyszín hajam dús hullámokban omlik csípőmig, orcám, mint a hegyi nimfáké, termetem, mint Artemisz szarvasaié. Apám csak Ditének hív, vagy gyere csak ide, te lánynak. Hamar túladott rajtam. Amint betöltöttem a tizennégyet beadott a templomba, hogy annak a lotyó istennőnek a szolgálója legyek, akiről a nevemet is kaptam. Ennek épp két esztendeje. Leginkább a papok rabszolgája vagyok, meg mindenki másé, aki fizet értem. Persze a pénzből semmit nem látok. Harminc százalék az apámé, a többit a papok költik el, amire akarják; leginkább magukra. Mindezt kultusznak nevezik, pedig szerintem csak simán rabszolgatartás és prostitúcióra kényszerítés; de nekem nincs semmi iskolám, így nem érthetem a fennkölt dolgokat. 

Engem néz. Gránátalmát eszik, a vérvörös lé kifolyik szája sarkán. A nézésétől pucérnak érzem magam. Elpirulok, süt a bőröm; tuti, még a nyakam is piros. Képtelen vagyok szólni, pedig egyébként jó a beszélőkém, de előtte megkukulok. Mindenem bizsereg a mosolyától. Beszél ő kettőnk helyett is. Számtalan kalandjával dicsekszik szüntelen, én meg arra gondolok, ilyen fiatalon nem vehetett részt ennyi csatában, ennyi kalandban és szerelemben. Akarom őt. Nagyon. Végre egyszer szeretnék olyannal lenni, akivel akarok, akit kívánok, aki tetszik, aki nem fizet, és aki kedves, gyengéd szerető. Akinek szép az arca és a teste, tiszta és jó illatú. Aki becézne, simogatna, kényeztetné testem minden porcikáját. De neki csak a szája jár. Sosem hív el sehova, pedig tudnék találni valamilyen ürüggyel napi félórákat, amiket együtt tölthetnénk. A templomba sem jön el soha. Talán nincs rá pénze, vagy csinos fiú létére nem akar fizetni, mert ingyen is megkaphat bárkit, ahogy engem is megkaphatna bárhol bármikor. Akár egy kapualjba is beállnék vele, mint az utcai szajhák. De ő csak szövegel, míg megtöltöm a korsót vízzel. Most is csak mondja és mondja, hogy micsoda hősökkel harcolt a trójai háborúban, pedig az jóval a születésem előtt volt. Sőt, az apám születése előtt, majd’ ötven éve, ő meg alig húsz. Csak egy újabb lókötő, aki azt hiszi, nem tudok semmit az istenekről és elhiszem, hogy ő maga az olümposzi. Egy szájhős, aki úgysem fog kiváltani a papoktól, ahogy a többi sem, hiába ígérik. De a szeme! A szeme, mint az öböl vízében tükröződő nyári égbolt. 

Nem tudom, nem akarom elhinni, hogy az életem csak ennyi. Képtelen vagyok elfogadni, hogy így telnek napjaim, éveim, hogy kiszolgálom az urakat és el kell viselnem minden megaláztatást, bántalmazást. Akár örömük, akár bánatuk van, mi húzzuk a rövidebbet. A pletykák szerint ez most sem lesz másként, mert urunk összetűzött a szomszéd város urával. Háború lesz, ha nem békélnek meg; márpedig nem fognak, mert az nem éri meg egyiknek sem, hiszen csak harc árán juthatnak hozzá egymás kincseihez, barmaihoz és rabszolgáihoz. A katonák és parasztok életét meg semmire sem tartják, hát hadd hulljanak. Legalább kevesebb éhes szájnak kell gabonát osztani aszálykor. Gyűlöletesek. Csak a harácsolás, semmi más. Soha semmi nem elég nekik. Amilyen peches vagyok, biztos, a másik úr győz, és akkor nekünk annyi.  Ide özönlik az a sok vérgőzös, kiéhezett, a gyilkolástól és halálfélelemtől felkorbácsolt katona. Nem kell hozzá sok ész, hogy kitaláljam, ez mit jelentene a mi számunkra. Az én számomra. 

Árészt napok óta nem láttam, de ma újra ott ül a kútnál. Vállán madara, melynek piros búbja már messziről látszik. Sültet eszik. Hófehér fogaival úgy tépi, mint farkas a gödölyét. Elképzelem, ahogy finoman szántja velük bőrömet. Nyelve, mellyel a fénylő szaftot nyalja szája széléről, nyakamon, keblemen időz. Már a gondolattól is remegek. Alig bírom tartani a korsót, amíg a szolga vizet mer bele. Megint locsog. Szemét szemembe mélyeszti, úgy dicsekszik, hogy ő ugrasztotta össze uramat a szomszéddal. Már előre örül a kitörő harcnak. Még sose láttam ilyennek. Izgatott, mint egy kisfiú. Szeme tűzben ég, kitágult szembogara éles ellentétben áll írisze kékjével. Egész teste egyszerre feszült és felszabadultan szárnyaló. Lendületesen magyarázza cselvetéseit, intrikáit, melyekkel kierőszakolta a háborút. Ámulva bámulom. Ki ez a fiú, aki bejáratos az urakhoz és íly befolyással van rájuk, hogy harcba szólítja őket. Hallgatom fecsegését és olyan gyönyörűnek látom, mint még soha. Izgalmában felállt a kúttól, teste felém dől, arca arcomhoz hajol. Alakja mintha megnőtt volna, ültében nem is gondoltam, hogy ilyen magas, szinte fölém tornyosul. Izmai dagadnak, mint az atlétáknak, az inak pattanásig feszülnek karjain, lábain. Feje körül napkoszorú, haja szinte lángol a lemenő nap fényében. Bőre, mint a borostyán, fénylő és bársonyos, lehelete édes és keserű. Csodálatosan szép, szó nincs rá, mennyire. És visszataszító. Borzalmas förmedvény. Az istenek küldhették ránk bosszúból vétkeinkért vagy, mert nem áldoztunk nekik eleget. Mindig elégedetlenek velünk. Mindig megbüntetnek valamiért. Akármiért. Épp mikor melyik lábukkal kelnek. Némelyiknél nem is tudni, mikor miért haragos, mert szinte mindig mindenért. Nem volt elég az áldozat vagy nem volt megfelelő. Túl olcsó volt vagy a helyszín nem tetszett. Nem a bal kezemmel vágtam, nem a jobbal emeltem fel, vagy fordítva. Nem este akarta, nem napkeltekor kívánta. Nem a megfelelő ruha volt rajtam, nem volt feltűzve a hajam vagy épp ellenkezőleg. Én nem vagyok megfelelő, mert templomi céda vagyok. Mintha tehetnék róla. Mintha én akartam volna magamnak ezt a sorsot. 

Most pedig itt áll előttem ő, aki nevét a harc istenéről kapta, – vagy ő maga az Ércbeborított, már magam sem tudom – és oly gyönyörű, milyent asszony csak kívánhat magának, és annak örül, ami engem és népemet nyomorba dönt, halálba taszít. Legszívesebben ordítanék vele, ütném, rúgnám, hogy térjen már észhez, hogy hagyja abba a borzalmak sorolását, de nem tehetem. Rabszolga vagyok. Nem emelhetem fel a hangom, még szólni sem szólhatok, ha ő nem ad rá engedélyt. Lesütöm szemem, hogy ne lássa haragom, elkeseredésem, de annyira remegek, hogy kezem nem bírja tartani a teli korsót. Szinte nem is hallom a csattanást, csak a rémületet látom a vízmerő szolga szemében. A korsó ezer darabra törve, a víz összefröcskölt mindkettőnket. Átkozódva, dühösen rázza sarus lábát, keze ökölbe szorul. Nem merek felnézni, nem akarom látni, milyen, amikor haragos. Ő egyszerre imádatom, gyűlöletem és félelmem tárgya. Valaki, aki lehetne a minden, mégis egy pillanat alatt senki és semmi a számomra. Ellenség, aki életemre tör és feldúlja városunkat, tönkreteszi, letiporja amúgy is nyomorult életünk. Nem bírok tovább itt maradni vele, futok a templomig. 

A papok persze megbüntetnek a korsóért. Nem vernek, mert kék-zöld foltos testtel, feldagadt arccal nem tudnának értem pénzt kérni, de napokig kézről kézre járatnak egymás között és a legocsmányabb férfiaknak adnak bérbe. Szinte pihenőm sincs. Testem borzalmasan fáj. 

Ilyen állapotban tör rám az ellenség. Mivel napokig utcára sem mehettem, nem hallottam a szóbeszédet, nem láttam a rémült emberek menekülését. Napjaim folyamatos szolgálatból és mosakodásból álltak. Szolgálat. Milyen szép szó az erőszakra és brutalitásra. 

Elmondani sem tudom a borzalmakat, melyeket átéltünk. A papokat, a templomi lányokat és fiúkat hajuknál fogva húzták, rángatták. Aki ellenállt, leölték, mint a napos bárányt áldozatkor. Mi, megmaradtak a poklok poklát jártuk napokon át. 

Van egy pont, amikor szinte már nem is fáj semmi. Amikor a test már nem is reagál a fájdalomra; a lélek bezárul, eltávolodik önmagától. Sokat kell szenvedni, míg eljön ez a pillanat, de akkortól már nem emlékszem semmire, és ez így van jól. 

Hajnalban tértem magamhoz, körülöttem mindenki részeg álomba merült vagy félholtan, ájultan hevert. Sosem felejtem el, ahogy legjobb barátnőm, a kis Daphne feküdt a fal mellett, csupaszon, véresen, sebektől tarkítottan. Szemei tágra nyílva meredtek a semmibe, lélegzete alig volt érezhető. Hiába húztam, rángattam, nem reagált semmire, pedig élt, teste meleg volt, lázas, mégsem mozdult; még csak nem is pislogott. Nem bírtam sírni, csak térdeltem mellette szenvtelenül, semmit sem érezve. Nem sajnáltam, nem éreztem dühöt, félelmet, sem fájdalmat vagy bánatot. Üres voltam, mint a széttört korsó a kútnál. A kút. Árész. Látom magam előtt aranyló haját, bársonyos bőrét. Az a gyönyörű férfi. Ezt tette velem. Mindannyiunkkal. 

Kimentem az utcára, a térre. Mindenhol halottak vagy haldoklók. Fiatal, életerős katonák, öregek, asszonyok, kicsi gyermekek. És az a csend. A súlyos, mérhetetlen fájdalommal teli csend. Csak a döglegyek zizegtek mindenhol. 

Lesétáltam a folyóhoz. Partján a szent ligetet felgyújtották, üszkös tarlón lépkednek meztelen talpaim, de ez sem fáj. Begázolok a habokba, hogy lemossam a napok óta rajtam száradó vért, de csak állok a térdig érő vízben és hagyom, hogy a felkelő nap melegítse testem. 

Mi legyen ezután? Hova, kihez menjek? Bármelyik úrhoz kerülök, rabszolga maradok, míg élek. Szépségem megkopik, testem szétszaggatva, összetörve idő előtt megöregszik. Amikor már nem tudok dolgozni, majd utcára tesznek, nem etetnek. Koldulhatok egész hátralévő életemben. Ehhez aztán végképp semmi kedvem. Beljebb sétálok, ahol derékig, majd mellig ér a víz. Akkor fellököm magam a vízre. Hátamon lebegek, karom, lábam szétterpesztem. Nem is tudtam, hogy tudok ilyet. Talán a név mégis kötelez. 

Gyönyörű az ég. Pont olyan kék, mint szerelmem szeme. Árész, suttogom. Mantrázom a nevét miközben sodor a gyenge ár a lusta folyón lefelé. Árész. Árész. Érzem, ahogy fölém hajol, átölel. Karjai gyengéden körül fonnak, ajka ajkamon lebeg. Aranyszín haja arcomra hull, illata, mint édes méz és véres citrus keveréke. Magához húz, felemel és szárnyal velem fel, fel a csodálatos nyári égbolt felé. 

Reactions

Megjegyzés küldése

0 Megjegyzések