Tisztelt írók és költők. Nektek is lehetőségetek van arra, hogy portálunkon megjelenjetek a menüben található Tartalom beküldése linkre kattintva.

Demeter Mónika Iringó: Felhőkbe kapaszkodva


A nő a tengerparton mezítláb állt a homokban, kezében tartotta a papucsát. Élvezte, ahogyan a hullámok lágy ritmusban a partra húzódnak, hűsítően simogatják a bőrét, aztán visszatérnek a mederbe. 

A végtelen víz megnyugtatóan ölelte őt, mélységes szeretet áradt szét a lelkében, gyönyörűnek érezte a világot. Zúgott a tenger, ahogyan a szél felborzolta, fehér hab látszott a tetején, mindenfelé szétszórva.  A kék és zöld szín keverékében úszott a táj. Hátra hajtotta a fejét, és az égbolt szikrázó fényei szinte elvakították. Feltett egy napszemüveget, hogy azon keresztül jobban szemlélődhessen. A nap narancssárgán tündökölt, gazdagon szórta sugarait a földre. Ő kitárta két karját, mintha magához akarná ölelni az égboltot, a tengert, a világossárgán szikrázó homokot. Felhők úsztak a nagy kékségben, alakjuk ezerféle formát öltött. Elmosolyodott, mikor arra gondolt, hányszor találgatta már, mire is emlékezteti őt egyik vagy a másik alakzat. A pillanat tört része alatt cikáztak át a fejében a gondolatok, a sok-sok emlék mind ott tolongott az érzékeiben. Szeme az egyik kis gomolyfelhőbe kapaszkodott, és már látta is maga előtt a gyerekeit, mikor még kisfiúk voltak, és a fagylalt gombóc tetejére tejszínhabot kértek. A nagy melegben a gyümölcsfagyi elolvadt, folyt a tölcsér falán végig, ő pedig folyton papírzsebkendővel törölgette a pufók kis kezeket.

Előtte és mögötte a forró homokban lábnyomok sora tapadt meg, otthagyták emlékbe az arra járók. Képzelete elvitte ők hozzájuk. Az egyik egy férfié, biztosan magas és napbarnított, talán fehér ingben és rövidnadrágban járt itt, egy kisgyerek kezét fogta, mert mellette apró talpak süppedtek a homokba, koránt sem olyan mélyen, mint az övé. Mögöttük egy nő haladt, gyakran lábujjhegyre emelkedett, biztos tánclépésekre sarkallta a pillanat, amit itt megélt. Milyen jó is táncolni! A zenével együtt ritmusra szállni valahová, ahová az érzések és a mozdulat repít! Felhőkbe kapaszkodva repülni!  Sok-sok emlék tolult felt benne, lánykori álmok és vágyak rengetege. Kutyaugatás szakította félbe a pillanatot. Szabadon, póráz nélkül rohant előre a német juhász, a vizes homok rátapadt a mancsaira, hátsó lábaival csak úgy szórta a sarat. Ó, a fiúk mennyire szerettek eső után a sárban tapicskolni! Hosszúszárú gumicsizmát húzott rájuk, mert abban nyugodtan lehetett a tócsákban állni, hiszen úgyis azt keresték mindig az utcán. Még véletlenül sem kerülték ki őket, hiszen az külön élvezet, abban álldogálni és lábbal csapkodni ki belőlük a vizet! Hogy hiányoznak a gyerekek! Lehet beszélgetni az elengedésről, lehet mélyen hallgatni arról, hogy ez milyen hosszú és nehéz folyamat, de attól még nem lesz könnyebb és fájdalommentesebb. Egy nagy hullám érkezett, bokáig elborította, kellemesen nyaldosta a lábfejét. Ebben a pillanatban érintette meg a vállát a középkorú férfi. Kizökkent a pillanatból, rámosolygott, örömmel nyugtázta, hogy utolérte őt. A férje nagyon szerette a halakat nézegetni, figyelni, ahogyan kiugrálnak a vízből és pikkelyeiken ezüstösen megcsillan a fény. Ezért gyakran megállt, olyakor észrevett egy leszálló sirályt, néha kagylókat keresett. Most is tartott a kezében néhányat. A nő már a csomagjukat látta, aminek egy rejtett zugában, ruhákkal alaposan körbe rakva gondosan elhelyezve hazaviszik őket, mintha ennek a hangulatnak egy darabját rejtenék a bőröndökbe, hogy otthon aztán kirakva, ismét átéljék és átérezzék azt. Persze már nem lesz ugyanilyen, mert a víz hullámzása, a levegő simogatása, a nap szikrázása és talpukon a homok jótékony masszírozása így együtt, csak most és itt élvezhető. 

– Engedjük át magunkat ennek az érzésnek! – gondolta, és tekintete a felhőkbe kapaszkodott. Azt szerette volna, ha sikerül minden mást teljesen kikapcsolni, és csak ez a pillanat létezne.

Az emberi agyat azonban nehéz irányítani. A gondolat jön és megy, mint a felhők az égen, az ember emlékezik és remél, hogy néha felejt. Azok az örömteli és fájdalmas múltbéli események, melyek bennünk élnek, formálnak bennünket. Váratlanul törnek fel a lelkünkből, ami velünk történt az a lényünk része, tehát mi magunk vagyunk. Ha elfojtjuk őket, bekövesednek, és mikor előtörnek, akkor örömet, vagy fájdalmat okoznak. 

– Ne ássuk mélyre, amiről nem akarunk tudni, hagyjuk lent! – mondogatta. Hiába kapaszkodott a felhőkbe, azok túl messze voltak, nem érte el őket, nem tudott lazítani. Ott lüktetett a testében sok feldolgozatlan esemény.

– Ez még a nyaralás kezdete, később talán majd megszabadulok a terhektől – gondolta.

A parttól nem messze koktélokat árultak, ízlésesen feldíszítve citrommal, naranccsal. Ő és a férje egy műanyag karosszékben ülve kortyolgatták, a jégkockák gyorsan olvadtak benne. A nap lassan eltűnt a látóhatárról, ezerféle színt hagyott maga után, megfestve vele az égboltot és a felhőket. Valamikor tengerparti esküvőről álmodott, ahol a föld, víz és az ég összeér, ahol a fények és árnyak gazdagon hintik rájuk az áldásukat, ahol a felhőkből virágokat formál a természet, ahol a naplemente színei festik meg a fehér ruhát, és ahol a kezek akaratlanul is egymásba fonódnak a lenyűgöző látványra. Másképp alakult a sorsa, de a felhők elkísérték a templomba, és aznap nem hullattak könnyeket, menyasszonyi ruhájára sugárzott a belülről fakadó szeretet. 

– Holnap kirándulunk, korán kelünk! – törte meg a csendet a férje. Ezek a szavak kizökkentették gondolataiból. Elindultak a szállásuk irányába, a tenger felől érkező sós levegő kíséretében, a felhők alatt.

Reactions

Megjegyzés küldése

0 Megjegyzések