Tisztelt írók és költők. Nektek is lehetőségetek van arra, hogy portálunkon megjelenjetek a menüben található Tartalom beküldése linkre kattintva.

Pál Júlia: A záró keringő


Fehéren ragyogtak a karácsonyi égősorok a város folyóján átívelő hídon. A folyó, az esőtlen nyár és a túl hosszúra nyúlt vénasszonyok nyara miatt csak árnyéka volt önmagának. A meder két oldalán igazi pázsitos rét alakult ki. A frissen ráhullt hóban kutyanyomok vezettek a híd alá, ahol tőkésrécék tollászkodtak az egyre hidegebb estében. A híd bal oldalán sétány húzódott, végig a lakóparkon, mint egy kötött, téli sál a tömbházak öreg, ráncosodó nyakán.

Méretes fűzfák szolgáltatták nyáron az árnyékot és ősszel a vastag avarréteget. 

A friss hó alól, pállott, geozmin illat terjengett. Ennek a vegyületnek az aromájára az emberi orr különösen érzékeny, idézte fel a fél évszázados biológiai ismereteit. A talajban levő baktériumok állítják elő, és ez adja a cékla jellegzetes föld szagát, és az ízét is. Ez utóbbiban azért nem volt annyira biztos. Ez az illat keveredett a halott levelek által kibocsátott terpénnel, ami a növények illatáért, színéért és izéért felelős. Szerette a biológia órákat és Kekszi bát, az iskolához túl nagy tudással rendelkező biológia tanárát, aki néha Gyuri, a csontváz társaságában bent maradt a biológia labor raktárában hagyva a diákokat, hogy maguk kísérletezzenek kedvük szerint. Azonban, ha tanított, David Attenborought is magával ragadta volna.

A vállán a plédet összébb húzta, az esti hidegtől megborzongott. Az illatok mindig fantáziaképeket és asszociációkat elevenítettek fel benne. Most az elmúlás szagát érezte az avar alól, de a frissen hullott hó illata a régmúlt karácsonyokat idézte az emlékezetébe. Hallani vélte lánya szintetizátoron előadott karácsonyi dalait. A csillagszóró fojtó füstje most is előidézte a köhögést, és belehasított a mindenkori félelem érzés. Istenem, csak járjon le békében legalább ez a karácsony. Megkönnyebbülve eszmélt fel, hogy nincs már ott. 

Itt van. Szerette a városnak ezt a szegletét. Központban volt, mégis a természetben. 

Reggelente a vadkacsák hangos hápogására ébredt és kutyasétáltatás közben figyelte, ahogy le-lebuknak a víz alá egy-egy falatért, a fagyos vízben pedig meg-megmártóznak. Télen több réce időzött a folyón, mint év közben. Jövevény, vegyes nációjú kacsapopuláció várta a tavaszi jégzajlást. Egyelőre jégnek nyoma sem volt, ma hullt le az első hó. Reggelente 20-22 kacsát számolt össze, amint békésen, gondtalanul úszkáltak a folyón. Figyelve őket, újra, meg újra meggyőzték arról, hogy az élet szép. Közhely, klisé, gondolta. Igen, akkor is szép.

Egyik földszinti tömbházlakás jelentette számára a szabadságot pár évig. Azért választotta a városnak ezt a részét, mert közel volt a munkahelyéhez, és mert karácsony közeledtével a város ezen pontját díszítették fel a legszebben. Az ablakából rálátott a feldíszített hídra és a színházra. Mennyire élvezte a színházi előadásokat! Nyugodtan hagyhatta a kutyát otthon, és nem kellett izgulnia, hogy ha hazaér, számonkérés várja. Fülébe csengett most is a kérdés. Csaknem az előadás tartott ilyen sokáig?!

Szabadság. Hangosan kimondta. Évekig gyűjtögette a pénzét és a bátorságát, hogy ne csapja be, csak halkan, de örökre csukja be az otthonának hitt lakás ajtaját. 

Ma sem bánja. Akkor sem, hogy ha most költözne, már nem tudna berendezni egy kétszobás lakást. Összébb húzta magán a takarót. Elfogta ismét egy fullasztó köhögési roham. Ma, mintha többször zökkentette volna ki a köhögés az elmélkedéséből, mint más napokon. Még szorosabbra húzta magán a kissé kopott pokrócot, amit pár napja hagyott a padján egy volt szomszéd.  Egy kacsa a folyóba csobbant, s a többiek hangos szárnycsapással és méltatlankodó hápogással jelezték, hogy talán a landolás a tömeg közepébe sikerült.

Ahogy sötétedett, egyre több ember sétált át a hídon, gyönyörködtek a kivilágított színház épületében. A színház. Igen, az hiányzik. Későn kapott rá az ízére, a lelkületére. Arra az érzésre, hogy napokig lehet építkezni, töltekezni belőle. Jó lenne, legalább a karácsonyi előadásra elmenni. Vagy legalább a szilveszterire. Egy évben sem hiányzott, de most nincs mit felvennie. Elmosolyodott. Hányszor mondta ezt, véresen komolyan gondolva, amikor a szekrényben nem fértek a ruhái. Ránézett a két szatyorra, ami a padon hevert mellette. Az egyikben, a kisebben, volt a gardróbja. A nagyobb méretűben, volt a kacattár. Ezt a szatyrot a Jyisk üzletben vette, amikor kivette albérletbe azt a kétszobás lakást, amely előtt most a padon üldögélt. Ebben tartotta a nélkülözhetetlen emlékeit, pár fényképet, gyerekrajzot, minden apróságot, ami a lélek túléléséhez elengedhetetlen.

Egy darabig tudta fizetni, de aztán a test, a lelki nyavalyák miatt benyújtotta a számlát. Meg az elméje is megbomlott, azt mondogatták. Ő azonban tudatában volt annak, hogy most jó. Így jó. Néha betért egy-egy turkálóba, magához illesztette a ruhákat, nézegette a márkákat. Amikor akció volt, vásárolt magának egy-egy különlegesnek hitt darabot, amit más nem vett volna meg. Főleg a narancssárga és a bordó darabokat szerette viselni.

Emiatt diagnosztizálta magát borderline személyiség zavarral. Mindig szeretett boldognak öltözni, színesen. Meg nárcisztikus is volt, mondták a gyerekei. Ez most olyan divatos, felkapott személyiségzavar. Egy címke arra, hogy jogosan hagyd magára az ilyen embert, mert mérgez. Remélte, ha elismeri a személyiségzavarait, talán akkor nem is az. Talán…

Két nap múlva karácsony. Az idén először nem kell, hogy gondja legyen sem a takarításra, sem a karácsonyi ebédre. Nincs már mit kitakarítania, meg asztala sincs, amit megterítsen. Gyerekei az idén nem jönnek haza. Az idén sem. Hónapok óta nem voltak itthon, kell a pénz, amit Németországban keresnek. Nem is tudják, hogy nem tudta fizetni az albérletet. A bérelt lakás tulajdonosa megvette a bútorokat, annak az árából él.

El fog menni a karácsonyi előadásra, döntötte el. Ismét rájött a fullasztó köhögés. Nem akart szűnni. Évek óta köhécselt, nyáron könnyebb volt, de pár napja egyre hűlt a levegő. Csak apróbb levegővételre futotta már a tüdőjéből. Kimerült a köhögésben, óvatosan vett pár lélegzetet. Becsukta a szemét, összébb húzta a takarót magán. 

S akkor felgyúltak a karácsonyi díszek, fényárban úszott a bálterem. Sosztakovics második keringője szólalt meg bomlottnak hitt elméjében. A keringő dallamára, kézről kézre adták soha nem feledett    szerelmek, férjek, míg végül kiszakadva az utolsó karjaiból, csak forgott, forgott, egyedül a táncparketten. Narancssárga ruháján fodrok libbentek a karácsonyi fényárban, szemét lehunyta és csak mosolygott. 

A takaró ismét lecsúszott a válláról, de már láztól égő kezével nem húzta összébb. Csak forgott, forgott...

Reactions

Megjegyzés küldése

0 Megjegyzések