Tisztelt írók és költők. Nektek is lehetőségetek van arra, hogy portálunkon megjelenjetek a menüben található Tartalom beküldése linkre kattintva.

Szemethy Orsolya: Extasy


Képzeljük a dolgot úgy, mintha a mi lelkünk egy gyönyörű szép várkastély volna, egy darab gyémántból, vagy ragyogó kristályból faragva, benne pedig sok lakás, mint ahogy az égben is sok van.”

(Avilai Szent Teréz: A belső várkastély, fordította Szeghy Ernő)

1.

Harmatos fűben jártam, eljött a herceg a fehér lovon, de az bizony négy lábából háromra sánta volt, legfeljebb vágóba lett volna jó. A herceggel is akadtak gondok, „incel”-nek tűnt elsőre, másodjára is, utánanéztem az interneten. Íja és nyila is volt neki, de csak amolyan replika, amit a hagyományőrző vásárokon lehet venni horror áron.

„Incel”. Tudják, mit takar ez a kellemetlenül csengő szó?

Ha nem, nézzenek utána, röviden azonban olyan férfiről van szó, aki nem maga választotta cölibátusban él, s emiatt nem a kénköves istennyilát, hanem éppen vágyai tárgyát, a női nemet okolja. Súlyos, nekem elhihetik. Jó emberismerő vagyok, sokat olvasok, pszichológiát is, feltűnnek az ilyenek.

Pedig amikor megjelent a hajnali ködben, a gesztenyefasorral szegélyezett úton, ami kifelé vezet a faluból, egyenest a kastélypark felé, mágikus látvány volt, filmjelenet, álomkép. Közelről látszott csak, hogy miről van szó.

Erre van a lovasíjászpálya?

Kérdezte a fiatalember az öreg szürkén, aki kicsit ferdén tartotta a fejét, furcsán jobbra tekerte, talán a hályog miatt, ami a bal szemén volt, és amitől a szemgolyója olyan volt, mint egy zavaros lében úszó főtt tojás. Bogáncsok akadtak a sörényébe, a farkába. A díszes tegez, a piros posztóval bélelt faragott nyereg kevéssé illett hozzá.

De ki vagyok én, hogy ilyenekről véleményt mondjak? Senki. Jóképű volt a fickó, arányos testű, szimmetrikus arcú, kizárólag a melleimhez intézte a szavait, meredten bámulta őket, egészen lefagytam, nem mertem begombolni a kardigánomat.

Mondtam neki, hogy sajnos az ellenkező irányban van, a „Vadalma Tanya” után rögtön jobbra, kicsit nehéz megtalálni, de mivel utána már tényleg nincs semmi, csak kövesse az ösvényt és ott lesz.

Sóhajtott a fiatalember, szép arcát aranysisakkal díszítette a reggeli napsütés, bizonyára arra gondolt, hogy mire visszajut a falu végére, összeesik a ló alatta, nem lesz abból íjászkodás, legfeljebb földről. Boldog lettem volna, ha marad még, kicsit beszélgetni, kihasználtam, hogy méricskéli a visszautat, mondtam neki, hogy nálunk itt a parkban megpihenhet, legeltetheti a lovat, hogy kibírja az utat a tanyáig, ami innen kb. öt kilométer.

Magáztam, tudván, az ilyen büszke fiatalembereknek tetszik, ha egy nő tisztelettel bánik velük, nem tekinti magát egyenrangúnak, netán okosabbnak, előrelátóbbnak. Bólintott, ahogy vártam.

Szép nagy melleim vannak, bőkezűen bánt velem az isten, ami a testi adottságokat illeti, még ha mást el is vett tőlem, nem végeztem rendes iskolát, dolgozni sem fogok nagyon másutt, mint az otthonban, azt mondják:

Gabi! Jó helyed van itt nálunk.

Nem hiszik, hogy több van bennem, múlt héten töltöttem a harminckettőt, csinos vagyok, de elkönyveltek butának, olyannak, aki dolgozik serényen, ám ambíciói nem lehetnek. Félretett pénzem sincs, mivel a fizetésem nem sok, örökölni nem fogok, mert nincs kitől, nem ismertem a családomat, nem is nagyon valószínű, hogy kapnék tőlük valamit, ha eddig a színüket sem láttam. Távol álljon tőlem az önsajnálat, nem pályázik senki a helyemre, a szobára sem, ahol lakom. A világon senki nem marad meg itt, engem kivéve, hiszen nekem nincs hova mennem. Néha megfordul a fejemben, hogy ha megöregszem, jönnek-e új Gabik, akik rólam fognak gondoskodni?

Feldobta a reggelemet a fickó a rozzant lován, még ha egy mosoly sem futott át az arcán, csak egyenes háttal bekocogott a nagy kovácsoltvas kapun. Az állat nyomban rágni kezdte a füvet, legszívesebben elhevert volna a százszorszépek között, hogy legalább teli hassal múljon ki. Mint a legtöbben itt minálunk.

Hagytam őket, mentem a dolgomra, visszafordultam pár lépés után, megkérdeztem, hozzak- e egy kávét neki, most osztják a reggelit, hozhatok egy bögrével neki is. Bólintott, mormogott valamit, a mosoly elmaradt, azt azonban éreztem, mikor tovább indultam, hogy figyel. Figyeli a formás fenekemet, mi mást nézett volna, talán a fűzős konyhai cipőmet? Nem hiszem.

Sajnos, mire visszatértem a bejárathoz a két bögrével, egyet magamnak, egyet a lovas királyfinak, sehol sem volt. Nyoma veszett, hívta őt az íjászat, vagy nem szeretett volna velem beszélgetni, menekülőre fogta, miért kávézgatna a faluvégén egy takarítónővel? Leültem a padra, néztem a lócitromokat a fűben, párállottak, pillanat alatt belepték a legyek, és megpróbáltam felidézni a szép ifjú arcát. Könnyen ment. Ábrándozva csodáltam e ködképet, az arcvonásait, megittam mind a két kávét, csak akkor mozdultam meg, amikor már annyira kellett pisilnem, hogy félő volt, nem jutok el a mellékhelyiségig.

Hogyan lehetne a szeretőm egy ilyen nagyszerű férfi? Külsőre több mint nagyszerű, az itteni felhozatalhoz képest mindenképp. Izmos. Sudár. Idegen. Örülnék egy idegennek, kiszabadulhatnék azok közül, akikekkel itt élek. De vajon mennyi idő alatt válna ez az új ember pont olyanná, mint az itteniek?

2

Nem mondom, hogy elátkozott ez a hely, bár ha azt mondják, áldás van egy helyen, akkor átok is lehet, de ezek csak utólagos magyarázatok. Errefelé az adottságok sem történelmileg, sem földrajzilag nem a legszerencsésebbek, ennyi a lényeg. Homokos síkság, akácosok, elhagyatott tanyák, soványka termény. Kastélykertünk oázisnak mondható a reménytelen pusztaságban, köszönhetően a régieknek, akik parkot álmodtak ide.

A mi álmunk vacak kópia az övékéhez képest. A tuják rozsdabarnára száradnak, a kertész a tövénél kicsit magasabban vágja ki őket, ott maradnak a csonkok, hanyag munka, azt mondja, majd visszajön, kiássa a gyökereket, de nem fog jönni, a gaz benövi az egészet, nyírni sem lehet ott. Korábban idegesített az ilyesmi, ma már nem, az évek múltával bölcsebb, vidámabb lettem, nem hagyom, hogy a környezetem hatással legyen rám, én magam vagyok a környezet, és ha pozitív vagyok, az kihat mindenre, ami körülöttem van. Az interneten olvastam ezt, megszívlelendő, jobban belegondolva ugye, ha mindenki így tenne, nem lennének szörnyű helyek, ahová az embernek a lábát sincs kedve betenni, mint például a kazánház, ahol a karbantartó bűnös lelke uralkodik és télen, amikor tényleg meleg van odabent, akkor is síri hűvösséget, nyirkos kegyetlenséget áraszt.

A minap rájöttem, hogy tükörképei vagyunk egymásnak, a falusiak, és mi. Ha az itt lakókat beköltöztetnénk a faluba, ők pedig idejönnének, egy hét, nem több, észre sem lehetne venni a különbséget.

Nálunk ugyanis nem csak idősek vannak, hanem mindenféle alakok, akik nem tudnak gondoskodni magukról, valójában a lakók fele egészen fiatal. Nem tudom, az igazgatónő minek alapján dönti el, kiket vesz fel. A testi nyomorúság okán, ha nincs családja az illetőnek, de kedves, segítőkész, nálunk biztosan elfér. Problémásabb esetek is akadnak, akik cseppet sem kedvesek, segítőkészek, hanem hisztisek, hibbantak, alkoholisták, drogosok, őket kötelező ellátnunk, ha megvan a papírjuk. Hivatalosan tehát szociális otthon volnánk, otthonnak mondják a faluban, mi pedig falunak mondjuk azt a három utcát, meg a hat dűlőt, ami Kerekmező.

Régen négy utca volt, de a negyedik elsorvadt, itt most az összes ház üres. A legeslegutolsó lakó, amolyan művészféle, szerintem örült, hogy végre egy egész utcája lesz, békében festegethet szabadidejében. No nem éppen vidám tájakat, vagy virágcsendéleteket, hanem kifejezetten zavaros dolgokat. Csigákat, koponyákat, rohadt körtéket, összedőlt fészereket, de azokat igazán ügyesen, életteli ecsetvonásokkal, melyek kifejezett ellentétben állnak az ábrázolt témával. Ismerem a képeit.

De az igazgatónőnk, mint a szagot fogott vadászkutya, meglátogatta, egy hónap alatt meggyőzte, hogy jöjjön át hozzánk, papírt is intézett neki, hogy rászorul az ellátásra. Én tudtam, hogy az emberke hezitál, de az igazgatónő ravasz asszony, politikusnak is elmehetne, meggyőző a beszéde, remek szervező, pályázatokat is ír, nálunk aztán van fejlesztés, tavaly cserélték le a tetőt, rekordidő alatt. Beázás nincs azóta.

Azzal győzte meg a festőt, hogy lakhat a padláson, ahol egy „kreatív műhely” kapott helyet, de mivel nem alkot senki, az övé lehet az egész.

Kovács Árpád, eredeti szakmája állatorvos, kora hetvennyolc év, megtekintette a helyszínt, aláírta a papírokat. A házát eladta, az összeget az intézményünknek adományozta. Nem sok pénz, de minden pénz jól jön, hogy ezt a kis birodalmat építgessük, fejlesztgessük,- az igazgatónő komolyan veszi, karácsonykor adománygyűjtést szervez és ha valaki a roskatag vályogházát eladja, nem utasítja vissza a pénzt, mert aki rokonok nélkül marad itt öregségére, annak mi vagyunk az egyetlen észszerű megoldás, a nyugodt, könnyű öregség.

Örültem, mikor a doktor úr beköltözött, egy kis színt hozott az otthonunkba, még ha nem is a legvidámabbakat. Kedélyes fickó, szoktam vele beszélgetni, ő pedig cserébe megmutatja a képeit. Mindig nevet, akkor is, amikor kinézve az ablakon megállapítja, hogy ennyi ideje tényleg nem volt még festeni, már a ház körüli teendőkkel sem kell foglalkoznia, de vajon itt jön-e majd az ihlet?

A vázlatkönyvét lapozgatva megnyugtattam, hogy szerintem az ihlettel semmi gond. Őszinte boldogság csillant a szemében. Az enyémben is, mert a rajzokat nézve valami helyrebillent bennem és rájöttem, hogy nem feltétlenül a vidám tájképek gyönyörködtetik az embert, hanem a valóság ezer apró részlete.

3.

A kihalt utca homokos dűlőben folytatódik, innen lehet elkanyarodni ismét egy betonosra, ami a Vadalma tanyához vezet. Ez nagy szám Kerekmezőn, magát a fejlődést szimbolizálja, új beköltöző tulajdona. Utána következik rögtön a lovastanya, az íjászpályával. Ezt sem helyiek álmodták ide, hanem fővárosi kalandorok, jurtákat és más érdekességeket hoztak, járnak ide vendégek mindenhonnan, fesztiválokat tartanak, de nem nagyon kommunikálnak a helyiekkel. A háborítatlan természet, a megfizethető terület miatt jöttek, ami festői, ugyebár, ezt a dohányboltos Ilikétől tudom, aki jóban van a tulajjal. Ilike biztos benne, hogy az elnéptelenedett utca sem marad így, vagy az íjászok, vagy a vadalmások, vagy valaki hamarosan elkezd ott fejleszteni.

Pedig szeretem ezt az utcát így, ahogy van. Figyelem, miként roskadnak össze a házak, a homok elnyeli a kerteket, béke költözik ide, csend, senki nem nyírja a füvet, üresek az ólak, a száraz ágak akkor esnek le a fáról, amikor itt van az idejük. Az utcát elhagyva aztán egyszer csak hopp, már murván csikorognak a lépteim, majd a betonon, látom a furgonokat, a Vadalma tanya vaskapuján kanyarodnak be. Innen nem szoktam továbbmenni, most mégis végiggyalogolok a kerítés mentén, be akarok nézni a híres íjászpályára, hátha itt találom az én hercegemet. Délceg alakját sehogyan sem tudom kiverni a fejemből.

Volt egy időszak az életemben, még a nővéreknél, akik az árvaházat üzemeltetik, ahol úgy volt, Isten menyasszonya leszek. Eldöntött tény volt, Rózsa nővér meglátta bennem a lehetőséget, azt mondta, az én tiszta lelkemért kár lenne a bűnös világban, ahol csak összemocskolódna, jobban járok, ha eljön az idő, s hozzájuk hasonlóan a Megváltóval lépek frigyre. Egész kicsi voltam, amikor ez felmerült az ő fejében, nem ellenkeztem, egyrészt nem sokra mentem volna vele, másrészt tetszett az ötlet, hiszen aki Isten menyasszonya, annak minden bizonnyal csodálatos élete lesz, nem fog nélkülözni, ázni, fázni, éhezni, hanem szeretetet kap, tengernyit, az Ő kegyelme végtelen, sosem fogy el, jut abból még annak is, aki esetleg nem a menyasszonya, és semmi köze hozzá. Így értelmeztem én Rózsa nővér szavait. Ki más, mint ő tudhatja ezt biztosan? Esetleg a papok, püspökök, olyanok, akik még nála is közelebbi kapcsolatban vannak az égiekkel.

Minálunk Bálint atya lett volna ez a személy. Kövér volt, hájas, nem éppen kellemes látvány s hozzá nem is túl barátságos. Szúrós disznószemekkel nézett minket, lehetséges báránykákat, próbált kedvesen mosolyogni, amitől puha arca benyomódott, a szemei meg kidülledtek, mintha gyurmából lett volna az egész ember.

Tizenkét éves voltam, amikor Bálint atya a tettek mezejére lépett, és megkínált engem az isteni áldással, nyilván azért, hogy tudjam, milyen lesz a menyasszonyság. Amolyan gyakorlatfélének szánta, először én semmiféle rossz szándékot nem láttam benne, csak később lett gyanús, hogy inkább ördögi befolyás alatt állhat, más magyarázatot nem tudtam akkor kieszelni, és érdekes mesébe csöppentem. Abban éltem hónapokig, mintha álmodnék, míg végül sírva fakadtam és üvöltöttem este a szobánkban, hogy senki menyasszonya nem akarok lenni sem most, sem később.

A többi lány felvilágosított, hogy jobban teszem, ha hagyom, csináljon velem Bálint atya, amit csak akar, mert akkor nem dobnak ki a gyermekotthonból, ahol van mit enni, fűtenek rendesen és kapunk ruhát. Elgondolkodtam ezen, és hagytam, hogy tényleg tegyen, amit akar, bár egy idő után hiába csuktam be szorosan a szememet, annyira undorodtam az atya gyurmaszerű testétől, hogy hibát követtem el, és bizony bántalmaztam Isten szolgáját egy meglehetősen kiszolgáltatott pillanatban, előre megfontolt szándékkal. Az asztalon lévő golyóstollat belevágtam a jobb szemébe, méghozzá olyan erővel, hogy jó mélyen belement, tiszta vér lett minden, nem tudtam először, mi az a hang, de aztán, amikor felkapkodtam a ruháimat és futottam az ajtóhoz, remegő kézzel birizgáltam a kulcsot, akkor eszméltem, hogy nem sárkányok üvöltenek, hanem az atya visít, mint egy malac, akibe kést szúrtak, a toll pedig kiállt a szeméből.

Ahelyett, hogy futottam volna, mint a nyúl, visszafordultam, néztem, ahogy fetreng a földön és úgy megrúgtam, hogy a golyóstoll tövig becsúszott, hallottam a recsegést. Csak akkor hagytam ott, amikor már elviselhetetlen lett az az iszonyú magas hang.

A csodálatos az egészben, hogy Isten erre végre felkapta a fejét, lenézett az égből, hogy hoppá, mi folyik itt ezen a fostalicska Kerekmezőn, a világ végén, a semmi közepén, és úgy ítélte, megérdemlek egy kis támogatást. Nem én távoztam a gyermekotthonból, hanem Bálint atya, már ami maradt belőle, mert a golyóstoll megtette a magáét. Maga Rózsa nővér tolta ki kerekesszékben a távolsági buszhoz, miután kiengedték a kórházból, és egyiküket sem láttuk többé.

Soha, senki egyetlenegy szót sem beszélt arról, ami történt, úgy nézett át rajtam mindenki, mintha nem is léteznék, egy idő után magam is elkezdtem kételkedni abban, hogy valóságos vagyok. Órákig bámultam a kezem, vártam, hogy eltűnjön, megfogtam az ujjaimat, tisztelettel néztem rájuk, ezek az ujjak markolták meg azt a bizonyos golyóstollat, nekik köszönhetem, hogy megszabadultam a keserves esküvői gyakorlatozástól, amik a szent frigyre készítettek fel. Mégsem voltam boldog. Elmosódottá vált a képem a tükörben, nem lett olyan éles, mint azelőtt.

4.

Hosszú évek óta a lovas herceg volt az első igazi férfi, akinek a szemébe mertem nézni. Pedig vannak itt férfiak bőven, gazdálkodók, rendes emberek, az otthonban is akad kolléga, aki nem alkoholista, fiatal, korban hozzám illő, de mindegyik itteni, s nekem ez elég ahhoz, hogy borzadjak tőlük. Pedig már nem vagyok gyerek, el tudok vonatkoztatni, hiába tart mindenki ostobának, szabadidőmben sokat olvasok, bújom a netet, tudom, hogyan kell feldolgozni egy traumát, kedvencem a pszichológia. Olvastam háborúkról, arról, mi mindenféle bűnt követtek el Isten nevében, még a templomba is visszamentem. Akkor még nem láttam a doktor úr furcsa festményeit, de a keresztre feszített Jézus arcán egyértelműen látszott a szomorúság, és némi tehetetlenség, hogy egy falra akasztva, szoborrá válva, mozdulatlanul kell tűrje a sok rémséget. A menyasszonyságról nekem ez a leláncolt Jézus jut eszembe, aki nem tud mindenhol időben ott lenni, ha gond van.

Úgy vigyázok magamra, mint a legdrágább kincsre, arra, ami belőlem megmaradt és amivé lettem. Miért nem megyek el innen? Arra várok, hogy áttörjem a falat, ami közém és az emberek közé emelkedett, ragadós pókháló, képtelenség szétszakítani. Ha ez megtörténik, akkor esetleg továbbléphetek.

Amikor a lovas ifjút megpillantottam, vékonyka rés nyílt ezen a mocskos szöveten, kár, hogy tárgyilagosan szemlélem a világot és rögtön láttam a hibákat a képen. Láttam, hogy kívánatosnak tart, miközben retteg tőlem. Talán azért szerettem volna még egyszer látni, hogy valamiképp a tudtára adjam, én sem vagyok jobb helyzetben, félek mindenkitől, de megvan a magamhoz való eszem, és nem fogom hagyni, hogy ez örökké így maradjon.

Tudnám, mit mondana erre a kazános Imre. Azt, hogy nézzek már körül! Az otthonban lakók, főleg az idősebb emberek megállás nélkül egymást hajkurásszák. Nem érdekli őket, hogy szottyadt vén testüket maga az ördög sem tartaná kívánatosnak, aki még talpon van, igyekszik csinosítgatni magát, a társalgóban túlfűtött hangnemben megy a flörtölés, gyakran egészen vérre menően.

Köszönhetően annak, hogy jóval több a nő, mint a férfi, egy épkézláb öregúrért komoly csaták zajlanak, kié lesz a vén fószer a végén..? Így leírva szinte elképzelhetetlen, de látom én is, mindenki. A bácsikáknak tetszik a dolog, még jobban is lesznek tőle, vígan cseverésznek a takarodó után szívük választottjával, hogy aztán a szobában váltsák tettekre a szavakat.

Imre szerint ez maga a fertő, de én ellentmondok neki, ugyan miért ne lehetne meg az a kis örömük, ha már ide kerültek. Özvegyek, a többségnek családja nincs, kimenni nem tudnak, mégis mit tehetnének? Imre vonogatja a szemöldökét, a szeneslapátra támaszkodik, úgy néz rám, mintha hülye lennék.

Gabi, üzekednek ezek, mint a vaddisznók, itt, az orrunk előtt, vénségükre! És nem a sírig tartó utolsó nagy szerelmet keresik, hidd el nekem.

Pedig van, aki látszólag azt is megtalálja. Kérdés csak az, melyikük kerül fel előbb a második emeletre, az elfekvő osztályra, mert onnan semmilyen szerelem sem hoz le senkit, legalábbis mióta én itt vagyok, nem történt ilyen.

A lovarda egy ligetben van, ahol újra a süppedős homok veszi át az uralmat, bokáig elmerül benne az ember. Pont emiatt nem is szoktam tovább menni, utálom, ha belemegy a cipőmbe, képtelenség kitakarítani rendesen. Őket biztos nem zavarja, hiszen a háborítatlan természet miatt jöttek ide.

„Láng Íjászklub, Lovas Egyesület”. Ez van kiírva egy nyers, gyalulatlan deszkára, ami láncon lóg mint egy akasztott ember. Szemembe sütött a Nap végig az úton, örültem, hogy végre befordulok az akácosba, gyenge szellő járt, játszadoztak az akáclevelek, izgő-mozgó árnyékot vetve a sárga földre, ami tényleg olyan, mint a sivatag, terepjárók sem tudnak mély csapákat hagyni benne, a szél rögvest eltünteti a nyomaikat. Szép, új, ezüstös kék és vörös terepjárók, kettő is parkolt rögtön az út elején, de embert nem láttam sehol.

Távolabb fehér jurták, karámok, szalmabálák, zászlók. A legelőn lovak ácsorogtak egykedvűen, mintha egész nap bámulnának valamit, de azt mondják, hogy állva alszanak. A jöttömre egyik sem kapta fel a fejét. Sehol senkit sem láttam, így aztán továbbmentem, egy takaros faházhoz értem, új tornáca volt, asztalokkal, padokkal, mintás pokróc helyettesítette az ajtót.

Libbent a függöny, de a faházból nem az én szép hercegem, hanem egy másik férfi lépett elő. Ez talán még a hercegnél is jóképűbb volt, bár soványabb és magasabb, markáns arcán ugyanaz a magabiztos szigor, tartása akár egy atlétáé.

Jónapot.

A hangja barátságos volt, nyilván megkérdezi mindjárt, hogy mit keresek itt, de legalább nem az otthonban voltunk, ahol munkaruhában vagyok, hanem itt, ezért nem tudhatja, hogy kiféle, miféle vagyok.

De nem kérdezett a világon semmit, hanem elindult a karámok felé én pedig automatikusan követtem. Nem félek a kezdeményezéstől, az örökre bezárna engem a saját kalitkámba, bár megkezdett beszélgetéseken túl nem sokra mentem eddig vele, többnyire elapadtak, mint egy kiszáradt patak. Ez a beszélgetés is akadozott, nem akartam zavarni a fickót, látszott, hogy dolga van, de sokkal barátságosabban és udvariasabban válaszolgatott a kérdéseimre, mint eddig bárki. Nem zavarta, amikor kérdés nélkül elmondtam, hogy a világon semmit sem akarok itt, csak kíváncsiskodom, és igen, falubéli vagyok. Ha nem lennék csinos, talán lerázott volna, így azonban készségesen felajánlotta, hogy tartsak vele, ő ugyanis körmölni fog két lovat, és eléggé zokon vette, amikor bólintottam, hogy mindig is érdekelt, hogyan zajlik a patkolás, majd felvilágosított, hogy patkót csak a sötét középkorban használtak, ő gyógykovács, kissé farag a patán, hogy azok a maguk természetességében alakuljanak, a lehető legjobb fazonra igazítva.

A lovakhoz érve, akik közül kettő egy karámfához kikötve várakozott, neki is fogott a mutatványnak, magyarázta, mit hogyan csinál, miért vétek a patkó, ami megrövidíti szegény jószágok életét. Komplett történelmi leckét adott, a bőrkötényéből kis késeket, reszelőket varázsolt elő, játszi könnyedséggel emelgette a lovak lábát, akik unottan forgolódtak, aszerint, hogyan fordította őket. Gondolom, a szabad sztyeppékre álmodták magukat, ahol se patkó, se körmölés nem jön szóba, de még mindig jobb itt, a mezőkön, a jurták között kóvályogni, mint egy istállóban megpatkolva ácsorogni.

Figyeltem a kovács mozdulatait, nagyon tetszett, ahogy mozog, valóban művészien alakította ki azokat a lópatákat, olyanok lettek, mint a természet alkotta műremek, amin az embernek éppen csak egy kicsit kell igazítania, hogy igazán tökéletesek legyenek. A legtöbb dologgal így van ez, éppen csak egy keveset kell alakítanunk rajta, hogy tényleg tökéletesek legyenek. Amikor letette valamelyik ló lábát, beszélt tovább, képtelen voltam figyelni, csak fürödtem a szavaiban, amik körülöleltek, pedig tudtam, hogy nem én lehetek az egyetlen, akinek ezt a sok mindent elmondja, érezhető volt, hogy a munkája fontos neki.

Végtére megkérdeztem, mi a helyzet a lovaglással, annak mi a módja, mert nem szerettem volna megakasztani ezt a szép beszélgetést, akkor sem, ha igazából csak ő beszélt.

Ebben a pillanatban a jurta mögött felbukkant a reggeli herceg, nagyon megijedtem, miközben tulajdonképpen azért jöttem, hogy újra láthassam. Mintha árulást követnék el azzal, hogy egy másik férfival beszélgetek.

A herceg azonban nem vett észre, teljes harci felszerelésben, íjjal a kezében ment át a színen, majd nem sokkal később a szürke lóval egy elkerített pálya felé indult, kinyitotta a kaput, becsukta, felszállt a lóra és elkezdett körbe körbe lépkedni, miközben a kaftánját és a tegezét igazgatta. A kovács ekkor végzett az utolsó patával, eloldozta mindkét állatot és az egyik szárat a kezembe nyomta. Arra kért, segítsek visszavezetni a jószágokat a helyükre. Nagyon furcsa érzés volt kézben tartani a kötelet, aminek a végén ez a hatalmas állat lépkedett megadóan. Tekingettem hátrafelé, attól féltem, hogy az egyetlen normális cipőmnek esetleg letapossa a sarkát, megálltam, mire a ló a nyakamba szuszogott és egy kis nyálat is belekent a hajamba. A kovács kioktatott, hogy ne álljak meg, hanem határozottan menjek előre, a ló csak akkor fog követni engem. Mentem hát előre, lendületesen, magabiztosan, bízva benne, hogy talán túlélem valahogy ezt a mutatványt, macskánál nagyobb állattal eddig nem hozott össze a sors, azok mennek maguktól, és a lábam körül sündörögnek, amikor a konyhai maradékot osztom nekik titokban.

Mikor végeztünk, s helyére tettük a karámfát, a kovács a bőrkötényét egy padra hajította, leült, úgy nézett rám, mint a következő körmölendő lóra és kijelentette, hogy éppen ráér, tehát ha szeretném, mutat egy-két dolgot a lovaglással kapcsolatban, amihez épp annyira nem ért senki, mint a ló patáinak rendben tartásához, de ő szívesen segít bárkinek, aki szeretné elsajátítani a helyes módszert.

Nem akartam azt mondani, hogy egyáltalán nem érdekel, de akkor mehettem volna vissza, így érdeklődő arcot vágtam és kijelentettem, gyerekkori álmom, hogy szakszerűen megtanuljak lovagolni. Jókora hazugság volt, de mégis hasznos, mert a kovács tekintetében elégedett, bár kissé kiábrándult, már-már megvető fény csillant és bólintott. Nagyon unatkozhatott.

5.

Örülök, hogy maradtam, így nem csak fekete csíkok maradnak az életemben, az éjszakák, amik feloldják a nappalok végtelenül egyhangú ritmusát. Élénk, kalandos álmaim vannak, ahol ismeretlen tájakon járok, bármi megtörténhet, én vagyok a főszereplő, senki nem dönt helyettem. Frissen, kipihenten ébredek, eltelik néhány perc, amíg rájövök, egy újabb nap indul, amiben hellyel-közzel ugyanaz fog történni, mint az előzőben.

Kín felvenni a ruhákat, csinossá, gondozottá varázsolni az arcomat, fésülködni, miközben tudom, a semmire készítem fel magam. Ezért volt jó, hogy a szabad délutánomat az íjászpályán, a ligetben töltöttem, mert reggel lelkesen indultam a fürdőszobába, máshogy tűztem fel a hajam, mint ahogy szoktam. Pedig elég furcsára sikeredett ez a kirándulás, lovagolni sem tanultam meg, de legalább összebarátkoztam a kováccsal, aki először felültetett egy kerek hátú, hosszú szempillájú, borzas sörényű lóra, vezette, nekem pedig azt tanácsolta, ne csináljak semmit, csupán igyekezzek együtt mozogni a lóval. Nem volt rossz, a ló úgy mozgott, mint egy hajó, lehunytam a szemem, fél füllel hallgattam, amiket a kovács magyarázott és majdnem elaludtam. Néhány kör után azt mondta, ha majd sikerül rendesen ülni a lovon, a szárakat is a kezembe foghatom. Aztán leszálltam, a ló pedig mozdulatlanul megállt középen. A fickó egy kötelet adott a kezembe, amivel megmutatta, milyen gyengéden kell húzkodnom a szárakat, ha eljön az ideje, úgy, hogy ne tépjem le a ló fejét. Azt állította, olyan ez, mint a tánc, körbevezetett a pályán, cseppet sem zavart, hogy bokáig merültem a homokba, szívesen voltam ló, akit ilyen kíméletesen irányítanak.

Csodás lenne, ha valaki így végigvezetne engem az életen, megmutatná, mikor merre forduljak, főleg azért is, mert sokszor durván bántak velem, sosem volt normális életem, kivéve itt, de az messze van még attól, amit szeretnék.

Hamar végeztem a reggeli feladatokkal, aztán az igazgatónő irodájába mentem, mivel értekezletet hívott össze. Leginkább a beosztásról volt szó, lévén rajtam kívül többen késnek hanyagul végzik a dolgukat, de az igazgatónő nem akar a közeli városból hívni senkit, ő minket, helyieket szeretne munkával ellátni, mindig elmondja, hogy örülnünk kéne, mivel nem sok munkalehetőség van errefelé. Teljesen igaza van, kérdés, hogy meddig kecsegtethet minket ezzel, mert innen a többség úgyis elköltözik, hiszen a közeli városokban mindenféle munkalehetőség kínálkozik, és nem az örök álmosság jellemzi, mint Kerekmezőt, ahol egy bolt, egy kocsma van, mellette dohánybolt, valamint a fagyizó, ami télen zárva van. Az ittenieket nem érdekli a háborítatlan természet, az akácligetek és a homok, kikövezett utcákra, új házakra vágynak. Családra, autóra, akárcsak én.

Az értekezleten a szokásos révületbe estem, ahogy szoktam, képtelen vagyok rendesen odafigyelni. A kazános Imrén kívül én vagyok a legrégebbi dolgozó, tizennyolc éves korom óta vagyok itt, a néhai gyermekotthonból egyből az öregotthonba, mosolygok is néha ezen, mert közte nem volt semmi.

Rózsa nővérhez képest Mária, az itteni igazgatónő valódi szent. Kedves, következetes, elhivatott, egy rossz szót nem tudnék rá mondani. Az, hogy szinte mániája az otthon, érthető, hiszen nincs családja, mindenkivel jót akar tenni, gyűjti a reménytelen eseteket, figyel a dolgozókra, neki ez maga az univerzum. Tudta jól, miféle dolgok estek meg velem abban a másik otthonban, azonnal felvett ide, nem tett megjegyzést, munkát és lakhelyet biztosított, sokat beszélgetett velem, elmondta, hogy itt biztonságban vagyok. Néha azt érzem, soha nem engedne el, varázslat védi a kapukat, ha egyszer el akarnék menni, akkor sem tehetném meg.

Az értekezleten megtudtuk, hogy majdnem telt házzal üzemelünk, mindenkinek minden percben a maximumot kell nyújtania. Ez olyasmi, amit sokszor hallunk, de tapasztalatom szerint a munka nem mindenkit kapcsol ki, én azért nyújtom a maximumot, mert takarítás közben megszűnik körülöttem a világ, nem gondolkodom, tehát voltaképpen pihentet. De a többség inkább túl akar lenni a feladatain, a lehető legkevesebb energiabefektetéssel.

A vezetőség idén sporteszközökre, kertrendezésre és okostévékre adott be pályázatot. Ahogy mindig, most is elég valószínű, hogy megnyerjük őket, és Kerekmező általunk nem csak az elhagyatott lelkek, hanem mindenki otthonává lesz.

Imre krákogott, az ő világa a pince, biztosan arra gondolt, hogy ez nem a tündérek kastélya, hanem egy diliház, új tető ide, vagy oda, a mélyben az öntudatlanság lakozik, végigkúszik a folyosókon, áporodott halálszag lengi be a folyosókat, télen-nyáron hideg van, rakhatja a kazánt, ahogy csak tudja, innen mindenki koporsóban távozik, s addig is csak a kerítésig juthat.

Egyet kell értsek vele, bár nem szeretem, amikor erről beszél, mert a személyzet nagy része igenis hazamegy, bentlakó csak négy van, meg az éjszakás ápolók, ők viszont nappal nincsenek itt. Imre szerint Mária főnökasszony olyannyira ambiciózus, hogy ha innen véletlenül mindenki kihal, úgy vadássza össze majd az új lakókat, mint a vámpír, körberepked a környéken, nem nyugszik addig, míg minden szoba új lakóra nem talál. Káromkodik nagyon, miközben ezeket mondja, én kerülöm, és most, hogy a doktor úr fent van a harmadikon, az alkotó helyiségben, van is hova mennem, ha társaságra vágyom. Igya csak Imre a penészízű kávéját egyedül, ha nem képes semmiben sem a jót, a reménységet látni.

Az értekezlet után is felmentem, jó sok időt elvesztegettünk, a padlásteret kitakarítani nem két pillanat, így aztán megragadtam a porszívót és futottam, mint a nyúl, mert szerettem volna még kipihenni magam. Az íjászpályára akartam menni. Szerencsére későn sötétedik, este nyolcig világos van, időben odaérhetek az ingyenes lovaglóleckémre, amit, most már ki merem mondani, a kovács felajánlott nekem. Jöhetek minden nap, ha szeretnék, azt mondta. Nyilván nem fogok minden nap menni, időm sincs, és nem vagyok tolakodó, de lehet, hogy úgy gondolta, egy csendes, tisztelettudó nő, aki mindenre bólogat, jó társaság lehet a háborítatlan természetben.

Odafent az Árpád doktor úr serényen dolgozott, igazán irigylem, ami nekem a takarítás, az neki a festészet, legalábbis amióta abbahagyta az ihlettel kapcsolatos bizonytalankodást, nem lát, nem hall, hanem munkálkodik. Imre fancsali arccal, de hozott neki farostlemezeket a kazánházból, mert a vásznak, amiket az igazgatónő rendelt, még nem érkeztek meg.

A farostot maradék falfestékkel alapoztuk le, én segítettem. Öt darab hófehér négyzet lett végül, a falnak támasztva igazán kihívóak voltak, vibrált a szemem a nagy fehérségtől, főleg, mert a tetőablakokon akadálytalanul áradt be a ragyogó nyári napfény.

Mostanra már csak két fehér négyzet maradt, a másik három olyan lett, mint három ablak, mind más tájra nyílik. Azt is mondhatnám, ha benyitok valamelyik szobába, főleg, ahol a valóban magatehetetlen, öntudatlan idős emberek fekszenek, láthatnék valami olyasmit, ami ezeken a képeken van.

Formátlan testek takaróba gyűrődve, szerencsétlen grimasszal az arcukon, az ágykeretbe préselődve. Kinyújtott kezeik a falat tapintják, lábukon gyűrött zokni. A meztelen végtagok élethűek, főleg a liláskék, halványzöld visszerek a porcelénfehér, néhol sárgás bőr alatt. A nyakukon átsejlő inak, nap mint nap látom élőben, bár nem így. Nálunk tiszta ágynemű van, nincsenek bogarak a földön, hullaszerű árnyékok a falakon, az éjjeliszekrényeken sem poshadt, hínáros víz van csorba üveggömbökben, hanem pohár, szentkép, váza virággal.

A festményeken az árnyékok megnőttek, a fájdalom, az öntudatlanság dominált, nem emberi testek voltak ezek, hanem zsákforma szobrok elnagyolt arcvonásokkal, vastag ecsetvonásokkal festve. Mondhatnám, hogy csúnya, rémisztő képek lettek, de nem lenne igazam, hiszen én sem mindig a szánandó, pusztuló testet látom, hanem valami egészen mást, olyat, amiben már semmi evilági nincs.

Régóta takarítok a kórtermekben, nekem kell a sötét mocskot nagyon is kézzelfoghatóan eltávolítanom. Felmosok, szellőztetek, kiviszem a használt ágyneműt, de alighogy rendet teszek, a homály visszakúszik a sarkokba, nem hat rájuk a fertőtlenítőszer, az új ágynemű illata. Fokozhatnám még ezt szörnyű részletekkel, de szándékosan kizárom az agyamból, nem akarom átadni magam az ilyesminek, sőt, inkább úgy fogom fel, hogy én vagyok a világosság ezen a folyosón, minden egyes friss párnahuzattal, elmosott bögrével.

Ideig óráig. Mert mire újra jövök, a pókforma, ágas-bogas, hosszú lábú figurák lemásznak az elérhetetlen magasságból, ahová semmilyen tollseprű nem ér fel, körbeölelik az ágyon fekvőt, aki egy szép napon eltűnik, pontosabban hordágyon kigurítják a szobából. Az ágyneműt újra kicseréljük. Azok közül, akik ide kerülnek, van olyan, aki jól tudja, hogy nem fogja élve elhagyni ezt a szobát, retteg, sír. De van olyan, akinek az arcán kifejezett békesség látszik, örül, ha meglát, mert tudja, hogy nem csak ezen az emeleten takarítok, hanem mindenhol, ott is, ahol még zajlik az élet.

Megkérdeztem Árpád doktortól, hogy vajon mindenkiről fog-e képet festeni? Például azokról, akik nincsenek ágyhoz kötve, hanem odalent virgonckodnak a társalgóban, netán a parkban ólálkodnak. Ráérnek, nem kell otthon a háztartással foglalkozniuk, hanem itt keverik a bajt. Az igazgatónő túlságosan elnéző velük, arra hivatkozva, hogy kell nekik a friss levegő, hagyja őket szabadon garázdálkodni. Van, akit nekünk kell leszedni a gesztenyefáról, ahonnan a szúrós termésekkel és más egyebekkel dobál minket. És ez csak egy példa a sok közül. Esetleg a dolgozók is megérdemelnének egy arcképet.

Árpád doktor biztosított róla, hogy mindenképpen igyekszik az itt rejlő furcsaságokat megörökíteni, mert az biztos, hogy nagyon érdekes karakterek vannak. Nem, nem akarja, hogy modellt üljenek neki, ő inkább továbbgondolja, amit lát, vagy hall napközben, senkinek nem akar a terhére lenni.

A szavaiból azt vettem ki, hogy inkább azt nem szeretné, ha a sok dilinyós az ő terhére lenne, beleértve a személyzetet is. Amíg a faluban lakott, akkor sem volt kifejezetten társasági ember, nem állt le Ilikével pletykálni a dohányboltban, magának való, de udvarias, csak kevesen tudták róla, hogy fest. Én tudtam, mivel abban a bizonyos haldokló utcában sétálva sokszor láttam a festőállványt a hátsó kertben, a csűr mögött. Bátorkodtam már akkor is tárlatvezetést kérni tőle, mert cseppet sem éreztette velem, hogy a terhére lennék. Én ugyanis nem a titkaira voltam kíváncsi, vagy pletykálni szerettem volna, hanem a műveket akartam látni.

Nem buta ember az Árpád doktor, ő sem kérdezett tőlem semmi személyeset, pedig biztosan tudja az élettörténetemet, ahogyan mindenki itt. Örült neki, hogy értő szemmel figyelem a munkáit, kíváncsiskodom egy-egy csorba bögre láttán, ami legalább olyan szépen meg lett festve, mint egy gyönyörű arckép, a bögre büszke lehetett magára, más biztosan a kukába dobta volna, itt meg fények játszadoztak rajta, olyan volt, mint egy kisgyermek törékeny koponyája.

Ha lehetne, anyámnak Mária főnökasszonyt, apámnak a doktor urat választanám.

6.

Szabadidőm nincs sok, így ami van, azt nem a szobámban kushadva igyekszem tölteni, hanem próbálok kapcsolatokat kialakítani. Ez Kerekmezőn szinte lehetetlen, de most, hogy végiggondolom, idén nyáron a doktor úrral együtt már három emberrel is szót váltottam. Nincs más magyarázat, megértem a kapcsolatteremtésre, az internet nem hazudik! A királyfi a szürkén nem volt valami bőkezű, a legelőt elfogadta, de a kávét nem. A körmölő kovács azonban pótolta a le nem folytatott beszélgetést, még túl is teljesített, ő maga hívott, hogy menjek vissza. Nagyon vártam a találkozást, de nem akartam kapkodni. Lehet, hogy már el is felejtkezett az egészről, fel sem ismer , ha megjelenek.

Nálunk jellegzetes szag van, nem kifejezetten kórházi, de kétségtelenül sok fertőtlenítőt használunk, ami beivódik a hajamba, a ruháimba. Levendulát szoktam szedni, mindenhová teszek a szobámba, órákig állok a forró zuhany alatt, átdörzsölöm magam tetőtől talpig, de még így is érzem.

A tükörbe nézve mégsem az az első, ami eszembe jut, hogy takarítónő. Csinos arcot látok, ami azonban nem az enyém. Én ott ülök bent valahol, mosolygó maszkon át tekintek a világba. Ha pozitívan nézzük, ez nagyszerű, mert ha a valódi énem látszódna, arra nem tekintene szívesen senki.

Összekaptam magam, és már a Vadalma tanya előtt jártam, amikor Alex, a vadalmások nyolcévesforma leánykája, a kék kisbiciklijén száguldott, éppen velem szembe. Nem lassított, hanem levette a lábát a pedálról és egyenesen jött felém. Ha nem ugrom félre, csúnya ütközés lehetett volna belőle. Perdültem fordultam, ő közvetlenül mögöttem nagyot fékezett, és büszkén vigyorogva nézett rám a csinos, de elvetemült arcocskájával.

Ribanc picsa!

Kiáltotta, csillogó fekete haja vadul villogott az arca körül. Annyira meglepődtem, hogy nem tudtam mit válaszolni, abban sem voltam biztos, hogy magának, vagy nekem mondja, esetleg egyikünknek sem, hanem csak úgy a világnak, tudván, úgysem hallja senki rajtunk kívül.

Szandi!

Nyögtem ki végül, mert a lehető legnyugodtabban bámult rám, vajon miként értékelem a mutatványát. Ismerem az anyját, szigorú nő, templombajáró, a kislányt is mindig viszi magával. A csúnya szavak otthon egészen biztosan nem megengedettek, de itt, a pusztában mindent lehet, valahol megértem, ő még magányosabb lehet, mint én, a szünidőben gyerektársasága nincs, sokszor látom, ahogy kint tekereg az utcán. A szülei a gazdasággal vannak elfoglalva, a testvérei már felnőttek, korban hozzáillő nem akad errefelé.

Ő a továbbiakban rám se hederített, hanem további trágár szavakat ordibálva tovasuhant. Nagyon kiszolgáltatottnak éreztem magam, a saját gyerekkori énem jutott eszembe, s az, hogy egy ilyen elvetemült kis tökmag akaratán kívül, vagy talán szándékosan mennyire meg tud bántani.

Mindenben a jót keresem, de azért pár percig bámultam utána, mert semmi a világon nem jutott eszembe, ugyan mi pozitív lehet az iménti jelenetben. Így aztán továbbmentem, gondolván, a folytatás biztosan remek lesz, a jó és a rossz pedig majd szépen egyensúlyba kerül. Remek dolgok várnak engem az íjászpályán, minden negatívum e két pusztába kiáltott szóban sűrűsödött össze, legjobb lesz mihamarabb elfelejtkezni róla. Ez nem volt nehéz, arra koncentráltam, hogy ne siessek, és ne izzadjak le teljesen, továbbá minél kevesebb homok jusson a cipőmbe.

A lovastanyához érve gyanúsan sok autót pillantottam meg, az akácos előtt parkoltak, tengelyig a homokban, menő, csillogó-villogó autók, nagyon nem idevalóak. Megtorpantam. De ha már itt voltam, muszáj volt bemennem, végtére is meg voltam híva.

A kis Alexandrával való zavaró találkozásom után majdnem végig azon fantáziáltam, milyen lesz a következő lovasórám. Álmomban sem gondoltam volna, hogy nem kettesben leszünk, de azt aztán végképp nem, hogy valami fesztivál közepébe csöppenek. Nagyon kevés választott el attól, hogy visszaforduljak, ehelyett lecövekeltem a bejáratnál és azon csodálkoztam, miért nem néz rám senki, aki jön-megy körülöttem. Végtére rájöttem, hogy azért, mert ez nem a helyi kisbolt, itt a megjelentek nem feltétlenül ismerik egymást, ők a Lovasbemutatóra jöttek, amit egy laminált felirat hirdetett szerényen a kapuoszlopra szegezve.

Legyél spontán, nyitott! Ez lett hosszú idő után az én imám, ami mindig működik, mert hihetetlen ugyan, de minden lehangoló, nem várt, bosszantó, elszomorító dolog mellett ott pislákol valami jó, vagy legalább értelmet nyer, ha várunk egy kicsit. Türelem, higgadtság kell hozzá, önfegyelem, és valamiféle belső állandóság. Néha már azt gondolom, nem csak az internet tett ilyen figyelmessé, nem az ott olvasott bölcsességek kergették el a rémálmaimat, hanem kialakult valami bennem, talán személyiségnek mondják, aminek vannak határai, védelmi rendszere, és gyenge pontjai ellenére megvéd, irányt mutat, visszafog, előrevisz, amikor kell. Ha lenne valaki, aki végigvezet az életen, ezt a belső magot akkor is óvnám, mert a bizalom nem jön könnyen.

Mégis a körmölőkovács járt a fejemben, tekingettem befelé, de a tömegben sehol sem láttam. Bevallom, hogy minden rossz emlék után igenis vágytam a menyasszonyságra, ha nem is egyből arra, hogy valaki annak rendje és módja szerint az oltár elé vezessen.

Akkor, ott, a lovastanya kapuján belépve félretettem az óvatosságot, azt gondoltam, ha nem megyek be, lemaradok valami fontosról, nem óvhatom magam a végtelenségig. Hiába tiltakozott a személyiségem kicsiny belső magja valahol a mélyben, nem hallgattam rá.

Miként omlik össze egy csipkekönnyű, érzékeny, leheletfinom anyagból épült várkastély, amit megtépázott testem és lelkem köré építettem hosszú évek kemény munkájával? Hát így. El kell menni egy buliba, amit elfelejtett megemlíteni a tegnap még oly kedves fiatalember, akit nagy nehezen felfedeztem végre a lovaspálya kellős közepén. Hagyományőrző bemutatót tartott a fővárosból érkezett színesen öltözött népeknek. Lefeküdt neki mindenki, még a lovak is, konkrétan, a pálya homokjába. Mindenki tapsolt, megjegyezték, hogy az illető tényleg profi, érti a dolgát. Az íjászherceg sem a sánta gebén bukkant elő, hanem egy nagyfejű fekete lovon, aki ütemesen galoppozott végig egy hosszú, egyenes ösvényen. Az én hercegem néhányszor valóban eltalálta a szalmabálát, mely az ösvény közepénél volt felállítva. Hozzá kell tennem, a nagyfejű paripa némileg lassított, amikor a bálához ért és billentett a fülével. Ezt a produkciót is elismerték a népek, nem annyira a találatok pontossága, hanem inkább az ifjú megnyerő fizimiskája miatt.

Mikor ennek vége lett, fellobbant az első tábortűz. Továbbra sem zavart senkit, hogy ott vagyok. Már cseppet sem éreztem magam kellemetlenül, a pozitívumot is megtaláltam abban, hogy nem lesz meghitt lovasoktatás, helyette téblábolok egy sereg, számomra ismeretlen ember között, és úgy kell tennem, mintha tartoznék valakihez. Ez egy lehetőség, mert ha nem itt lennék, akkor otthon lennék a szobámban, vagy Imrével és néhány öregasszonnyal nézném a tévét a társalgóban, netán Ilikével cigiznék a dohánybolt előtt, miközben vérvörös csíkokkal festi színesre az eget az alkonyi napsugár, mint egy színpadi díszletben, ahol rajtam kívül mindenkivel történik valami.

Meleg volt, por, izzadtság és lószag, húsok sültek grillrácsokon, a hagyományokhoz cseppet sem illő zene szólt, olyasféle, amit néha a rádióban, vagy a telefonon hallgatok, és amitől automatikusan zakatolni kezd a szívem. Barbár ritmus, de gépies, semmi dallama nincs.

Ám dallamra itt nem vágyott senki, sírós, bús énekszóra, ami az egész tarsolylemezes, akácos idillhez passzolt volna, hanem éppen erre, a gépzenére, amiben néha éles női hangok vonyítottak, mintha valaki épp a hajukat húzná. De az embereknek tetszett.

Elvettem egy műanyag poharat az egyik asztalról, habzóbor lehetett, belekortyoltam, finom volt, és leültem az egyik sörpadra.

Megtanultam, hogy türelmes legyek, ne döntsek hirtelen, főleg ne érzelmi alapon, azt meg, hogy senki rám sem hederít, már megszoktam. S lám, billent egyet a pad, a körmölő kovács, kezében ugyanolyan pohárral, mint az enyém, lehuppant mellém. Egy szó nem esett a beígért lovaglóleckéről, be kellett lássam, hogy általánosságban beszélt tegnap, az, hogy „jöjjek el bármikor”, tényleg azt jelentette. Ma épp rendezvény van, belefér az általános napi rutinba, bizonyára több ilyen van, nem csak azok, amikről az egész falu tud.

Ennek megfelelően kedélyesen üdvözölt és elkezdte magyarázni, milyen lovakkal miféle produkciókat láthattam, ha már itt voltam a legelejétől, s aminek ő nagyon örül, hiszen látja, hogy engem ez mennyire érdekel. Cseppet sem akartam kiábrándítani, sőt, el kellett ismernem, hogy szívesen hallgatom, hiszen voltaképp nem csak magát fényezi, hanem állatokról, azok viselkedéséről beszél, ami még mindig jobb, mintha mondjuk rendőr, vagy katona lenne, netán kazános, mint Imre, akinél én kiábrándultabb, szigorúbb embert egyet sem ismerek.

A beszéde teljesen elbódított, néha válaszoltam a kérdésnek tűnő mondatokra, de az is lehet, hogy inkább a habzóbor tette meg a hatását, nagyon elégedett voltam, hogy ez a derék szép szál férfi igenis hozzám beszél, félresikerült meghívás ide vagy oda. Aztán egy kis borítékot vett elő a zsebéből, és felém nyújtotta. A híres csodaszarvas jelképe volt rárajzolva, tudom, hogy néz ki, láttam aA magyarság néprajzac. könyvben, megvan nálunk a könyvtárban.

Megmutatom a jurtákat.

Mondta, és a kezembe nyomta a borítékot.

7.

Isten „mind jobban éleszti vágyódását e boldogság után. Teszi pedig ezt valami oly finom és gyöngéd úton-módon, hogy a lélek maga sem tudna annak mivoltáról számot adni. (...) valami rendkívül finom és gyöngéd ösztönöket ébreszt a léleknek legmélyén” (130.) – magyarázza Teréz. „Sokszor megesik, hogy az illető személy (...) elméje egyáltalában nem foglalkozik Istennel s íme, Ő Szent Felsége egyszerre fölébreszti és pedig oly váratlanul, mintha csak valami meteor röppent volna el mellette, vagy pedig hirtelen mennydörgés ijesztette volna meg. (...) Úgy érzi, mintha megsebezték volna, de kellemes módon, azt azonban nem érti, hogyan történt és hogy ki sebezte meg. Viszont pedig érzi, hogy nagyon értékes kegyelmet kapott s azt kívánja, bárha soha se gyógyulna ki ebből a sebből. Szerelmes szavakkal panaszkodik emiatt (...) az ő Jegyesének. (130–131.)

(Avilai Szent Teréz: A belső várkastély, fordította Szeghy Ernő)

A jurtában olyan párás meleg volt, mint egy mosókonyhában, például a miénkben, igyekeztem nem izzadni, de az ember ezt nehezen tudja kontrollálni. Abban a pillanatban azonban ez tűnt a legfontosabbnak, hiszen egyébként is melegem volt, a habzóbor fejbe kólintott, irreális elvárásaim voltak a testemmel szemben, miközben a kovács olyan gyengéden vezetett be a fullasztó, sötét barlangba, - ahol az égre nyílt ugyan egy ablak, amin semmi levegő nem jött be, - mint előző nap a lovaspályára. E finom terelgetésnek pedig, izzadságcseppek ide vagy oda, nem tudtam ellenállni. A jurtában szőnyegek voltak leterítve, ezen kívül csak néhány párna és egy alacsony, kerek asztalka képezte a berendezést. A poharam még mindig a kezemben volt, vizet ittunk átlagos ásványvizes palackból, aztán a kovács megkérdezte, nem innék-e inkább mégis valami mást, mondjuk még egy kis almabort, amit a Vadalma tanya készít, teljesen vegyszermentes. Kértem, mert ő is töltött magának. Aztán kinyitottuk a borítékot, melyben két téglavörös pirula volt, rajtuk lófej. Ő minden magyarázat nélkül bevette az egyiket, leöblítette az almaborral, a másikat pedig nekem nyújtotta.

Én pedig éppúgy bevettem, mint bármelyik nálunk lakó beteg, vagy idős ember, szó nélkül. Annyi ilyet láttam már, napi rutinnak számít ez a jelenet, ahogy az emberek nyitják a szájukat, a nővér pedig a tablettát, aztán jön a pohár víz, és a nyelés. Valamiért a legtöbben kicsit lehunyják a szemüket, amikor lenyelik, mintha megkönnyebbülnének.

Én is megkönnyebbültem, leginkább azért, mert olyan ideges voltam, hogy akármit bevettem volna, csak, hogy jobban legyek. A szavak sem késlekedtek sokáig, mert a kovács kijelentette, hogy a hely és az időpont itt és most a legalkalmasabb arra, hogy átérezzük a háborítatlan természet jelenlétét, átadjuk magunkat áldott ölelésének, illetve a szeretet tökéletesen tiszta formájának, melyet a környezet, az állatok közelsége, és maga a jurta biztosít. Az emberekről, akik szép számmal voltak, s odakint kurjongattak, nem tett említést. Gondoltam pedig rá, hogy ez zavaró lehet, a természet odakint most cseppet sem háborítatlan, de mintha olvasott volna a gondolataimban, megjegyezte, hogy a kintiekkel én ne törődjek, hiszen mi ketten itt vagyunk és a jurta, mint szakrális építmény, védőhálót von körénk.

Egyet kellett értenem vele, egyre csak a primitív lófejet láttam magam előtt, ami a tablettán volt, megnyugtatott, hogy így vagy úgy, de valamiféle titkos szövetségre léptem vele, és ezzel a hellyel, ami annyira más, mint az otthon. Pedig józanul is gondolkodhattam volna, meg is tettem, idegenekkel, akiket egy napja ismerek, nem szokás semmiféle kerti mulatságban bort vedelni és akármit bevenni, mert annak sosem lesz jó vége, illetve lehet, hogy igen, de az ember legtöbbször csak arról tud, ami balul sül el.

De akkor már éreztem, hogy az arcomról leválik a maszk, amit oly sok éve hordok, és az az érzés minden mást felülmúlt. Arra gondoltam, hogy ha itt véget is ér az életem, az legalább, amire a legjobban vágytam, megtörténik, újra önmagam lehetek, és végre van valaki, aki engem az igazi valómban láthat. A kovács valóban nem tett mást, mint nézett rám, csodálattal, csillogó szemekkel, kicsit mintha az ő arca is megváltozott volna, nem volt már rajta sem fölényes, sem cinikus félmosoly. Ezek után pedig igazán természetes, könnyed mozdulatokkal elkezdte levenni a ruháimat, gondosan kifűzte a cipőmet, nem kapkodott. Megfordult a fejemben, hogy hátha bejön valaki, engem meg itt talál ruha nélkül, egy szál melltartóban, mert az maradt, azt a kovács nem akarta levenni rólam, sőt. Épp csak kicsit hozzáért, félig lehúzta a mellemről és látszott, hogy igazán kedvére való, amit lát.

Fogalmam sincs, ki és mikor gyújtott mécseseket odabent, de az árnyékunk remegett a falon. Én magam már nem remegtem, figyeltem, ahogy leveszi a vászoningét, ő a többiekkel ellentétben egy kicsit adott a hagyományokra, mert régies, egyszerű ruhákat viselt és bőrcsizmát. Nagyon izmos volt és sovány, enyhe lószaga volt, de mindezt elnyomta az erős virágillat, ami mindent betöltött, pedig odakint csak por és legelő volt, egy szál virág nélkül. Később, immár a puha takarókon fekve pillantottam meg a füstölőket a mécsesek mellett, azoknak volt ilyen bódító illata. A jurta egyre több szeglete fénylett fel előttem, sokkal nagyobbnak tűnt, mint amikor beléptem ide, kavarogtak a fehér és kék selyemmel bevont falak tarka csigamintái a szemem előtt.

Éppen a mennyezeten lévő ablak alatt feküdtünk, már az ég sötétkékje látszott a narancssárga, csillag alakú ablakon át. Úgy képzeltem, Isten innen figyel engem, éreztem a jelenlétét mindenhol, ez az ablak azért készült, hogy Ő szemmel tarthasson, vigyázzon rám és megnyugtasson, hogy amit teszek, cseppet sem helytelen.

Még akkor is ezt éreztem, teljesen nyílt szívvel és testtel, amit mohón ölelt át ez a nyurga férfiú, amikor nyílt az ajtó, és azon nem más, mint az én korábbi hercegem, az íjászbajnok lépett be. Neki is pohár volt a kezében, de a fellépőruháját már levette, fekete lovaglónadrágban volt, a gyertyák lángja vörösre festette a bőrét, a meztelen felsőteste még sokkal nagyszerűbbnek tűnt, mint azt én eleinte gondoltam. Kicsit beverte a fejét, amikor az alacsony ajtón át belépett, ki is löttyent a pohárból némi almabor, mire én felnevettem, és legnagyobb csodálkozásomra ő is.

Az igazi hacacáré ekkor kezdődött, mert ahelyett, hogy a herceg minket látva udvariasan visszavonulót fújt volna, belépett, becsukta maga mögött az ajtót, a poharát a kisasztalra tette, és szépen törökülésben helyet foglalt mellettünk egy birkabőrön. Kinyitotta ő is a borítékját, elővette a pirulát, és kortyintott a poharából.

Bármikor máskor azonnal felöltöztem és elrohantam volna, de csak isten szemét láttam az ablakon át, és a tekintetéből szavak nélkül is azt olvastam ki, hogy tökéletes biztonságban vagyok, nem az ördög lépett be az ajtón ebbe a furcsa szentélybe, csak egy ártatlan fiatalember, aki pirula és almabor nélkül lehet, hogy egy megközelíthetetlen, magába zárkózó tökfilkó, most azonban nem az, hanem ő is annak az áradó szeretetnek a hírnöke, ami, bevallom, minden levegővétellel egyre erősebben érződött, a testemet érintő kezek nem emberekhez, hanem magához a világmindenséghez tartoztak.

Mit tehettem volna? Ha maga az univerzum akar engem, csak a teljes odaadás lehetséges. Nem akartam megtörni ezt a földöntúli, tökéletes egységet, féltem, hogy ha szétrobbantom e véletlenül virágba borult csodát, aminek ráadásul, - életemben először, - én vagyok a középpontja akkor örökre elveszítem. Valóban, virág voltam, nagyszerű, ezek a férfiak pedig kígyóként tekeregtem rajtam, a világon semmi személyes nem volt benne, mindenki voltunk egyszerre, a világ összes nője és férfija egyszerre, akik épp ezt teszik nap mint nap, annyi különbséggel, hogy nem feltétlen éreznek éteri magasztosságot és földöntúli gyönyört benne.

Tudom, mert ezt azért meg szoktuk tárgyalni a dohányboltos Ilikével, aki nekem bevallotta, hogy a férjével már évek óta csak kötelességből fekszik le, hogy meglegyen a családi béke. Azon az éjszakán Ilike is velem volt, magammal vittem, mint egy eltévedt lelket, még ha csak gondolatban is, de adtam neki a fantasztikus pillanatokból, amiket átéltem. Küldtem minden szegény és magányos léleknek, akiknek ilyesmiben nemhogy része nincs, de még elképzelni sem tudja, ahogy eddig én sem tudtam. A maszkom, ez a merev, félénk arc pedig ott hevert mellettem, a levetett cipők és ruhák között a fűben, amit nem takart egyetlen egzotikus mintájú takaró sem.

Kinyitottam a szemem. Égette a Nap az arcomat, bár égett az magától is, amikor körbenéztem. Ruhák a földön, egy ostor és egy lovaglópálca társaságában. A műanyag poharak szanaszét gurultak, a habzóbor alaposan eláztatta a szép pokrócokat és a szőnyegeket. A bugyim és a melltartóm az asztal alatt volt, a többi ruhám is előkerült lassacskán, ahogy körbeóvakodtam a szanaszét dobált párnák között. A többiekét is megtaláltam, de a hercegecske és a körmölő kovács mintha köddé váltak volna, sehol sem voltak. Forgattam a kezemben a míves szép lovaglócsizmát, nem tudtam volna megmondani, melyikükhöz tartozott.

Aztán megfogtam a karikás ostort, és a combomhoz érintettem. Az ostorszíj vastagsága épp akkora volt, mint a piros csíkok a bőrömön. Nem fájt, de eléggé látszott, és megmondom őszintén, nem csak a combomon volt. Jobbnak láttam minél hamarabb felöltözni, furcsa kábultság volt rajtam, nem siettem, pedig minden okom meg lett volna rá, hiszen fogalmam sem volt, hány óra van, de eléggé valószínűnek tűnt, hogy késő délelőtt, nekem pedig a munkahelyemen kéne lennem, olyan, hogy én ne lettem volna időben a helyemen, még nem történt, mióta ott vagyok. Lehet, azt hiszik, valami bajom esett, netán már a rendőrség is keres?

Éppenséggel mondhatnám, hogy bajom esett, a nyomai elég nyilvánvalóak voltak, nekem viszont egész más járt a fejemben. Brutális kielégülés képei futottak lehunyt szemem mögött végtelen filmtekercsen, sorrend és logika nélkül. Ami hiányzott a képekről, az a két szép fiatalember arca volt. Minden egyéb testrészükre a legapróbb részletekig emlékeztem, arra is, miket műveltek velem, láttam magamat kívülről, még talán a hangjukat is hallottam, de hogy miféle szavakat ejtettek ki a szájukon, a feledés homályába merült. Nem úgy az érzés, amit keltett bennem minden mozdulat, minden kimondott szó, minden ostorcsapás. Mielőtt végleg belefeledkeztem volna e szép emlékekbe, kénytelen voltam belátni, hogy most azonnal indulni kell, lehetőleg észrevétlenül, teljes lelki nyugalommal, akkor is, ha cseppet sem lesz egyszerű észrevétlenül elsunnyogni a kapuig.

Felemeltem a jurta selyemfalát, s kikukkantottam. A rét kihalt volt, nagyjából ugyanolyan állapotban, mint a jurta belseje. Feldőlt sörpadok és asztalok, egy csüggedten füstölgő tábortűz maradványa, kóbor poharak és üvegek mindenhol. Az íjászherceg reszketeg szürke paripája téblábolt a romok között, orrával böködte az ételmaradékot az asztalokon, de nem nagyon talált kedvére valót. Kinyújtóztatta a hátsó lábát, hatalmasat ásított, majd komótosan ballagott tovább felrúgva mindent, ami esetleg még talpon állt. Autóknak, embereknek színét se láttam. Óvatosan kinyitottam az ajtót és kiléptem a fényre.

A várt szörnyű fejfájás elmaradt, cserébe olyan szomjas voltam, hogy bármit megittam volna. A szürke ló rám nézett, nem bírtam megállni, odabólintottam neki és felemeltem egy félig teli ásványvizes palackot. Felmelegítette a nap, de a langyos víz még mindig jobb volt, mint a semmi, így az utolsó kortyig megittam, a palackot behajítottam a bokorba és a lehető leggyorsabban, határozott léptekkel átszeltem a szégyenteljesen nyílt területet, felnézni csak akkor mertem, amikor már a Vadalma tanyánál jártam. A ruhámon nem esett folt, hisz nem sokat volt rajtam, ami szerencse, de füstszagú volt, akárcsak a hajam. Futottam haza, menekültem a kék ég alól, egyrészt féltem, mit fognak szólni, hogy így eltűntem, másrészt nagyon vágytam rá, hogy valami ismerős, biztonságos környezetben átgondolhassam ezt a furcsa, őrült éjszakát.

8.

Az otthon árnyas parkjába lépve jutott eszembe, hogy délutános vagyok. Vasárnap van, délelőtt látogatók jönnek többnyire. Rohanó lépteimet lassú sétává szelídítettem, felmértem a távolságot, ami a kazánház és a mellette lévő kis lépcsőig hátravan, ahonnan a folyosó, a mosókonyha és a szobám ajtaja nyílik. Utáltam volna, ha valaki meglát ebben az állapotban, mintha rám lett volna írva, honnan jövök, mit műveltem. De a kazános Imrének különleges radarjai lehetnek, mert egy vasvillára támaszkodva természetesen ott állt a lépcső mellett, a gesztenyefa árnyékában. Úgy nézett rám, mint maga az ördög, szúrós, mindentudó tekintetével, pedig semmit sem tud, nem érdeklik az emberek, mindent a saját sötét lelkéből vesz, erről már többször megbizonyosodhattam, tesztelem néha. Mikor valakit szid, mondjuk, hogy a Pentelei Margit néni direkt megfogdossa, megköpködi a kiskanalakat, mielőtt kiosztanák a tálalóról, hihetetlen, - akkor kijavítom, hogy az az Iványi Olga néni, de csak legyint és mindig ugyanaz a válasza.

Mind elvetemült vén kurva, hidd el nekem, Gabi.

Az én nevemet legalább tudja, néha arra gondolok, én vagyok az egyetlen a mi baljós menedékünkben, akivel szóba áll, és akit, még ha soha nem is merné bevallani magának, a barátjának tekint.

Most nem szólt, csak nézett, ami rosszabb volt, mintha bármit mondott volna, én meg feliszkoltam a a lépcsőn, beviharzottam a szobámba és bevágtam magam mögött az ajtót.

A saját keskeny ágyamon, a mackómintás ágytakarón olyan volt, mintha egy sírba feküdtem volna. Körbevettek a hűvös, vastag falak, a ruhásszekrényem sötét foltja volt a szarkofág fedele. Délelőtt nem süt be a Nap a kisablakon, a nyugati szárnyban van a szobám, nyáron is hideg. Most rettentően jól esett, felhevült az egész testem az átmulatott éjszakától, szikrázott az agyam belülről, hiába ittam még több vizet, nem segített. Érdekes, ellentmondásos állapot volt, nagyszerű, merőben szokatlan, nem helyénvaló, mégsem volt más gondolatom, mint az, mikor, hogyan lehetne ismét részem benne.

Elbóbiskoltam, s egy óra múltán a falnak fordulva ébredtem, orrom a hideg, meszelt falhoz ért. Az órára pillantva láttam, hogy nagyjából húsz perc van kettőig, amit arra kéne felhasználnom, hogy valamiképp embert faragjak magamból, olyasvalakit, aki kibújik a fényre, eltakarít a vendégek után, rendezi a szobákat, mindenkit visszakísér a helyére, aki elfáradt, netán felzaklatta az esetleges látogató. Rég nem takarítónőként vagyok itt, megbíznak bennem az öregek, megszoktak és nem mindegyikük bánik velem úgy, mintha a cselédje lennék, kihasználva a segítőkészségemet.

Tennem kell a dolgom, nem vitás, hiszen ami történt, ahhoz egyrészt senkinek semmi köze, és pedig, hogy a jövőben mi fog történni, lesz-e folytatása mindennek, vagy csak egy atombomba volt, ami szétrobbantotta a körülöttem lévő sűrű fátylat, nem tudom, nem is érdekelt, még tartott az élmények pezsdítő hatása.

Két dolog biztosan megváltozott. A tükör új arcot mutatott, jóval magabiztosabbat, kevésbé szürkét, mint eddig, de fájdalmasan új volt, mert a maszkom, a jól bevált maszk bizony elkeveredett a buliban, talán az öreg szürke lépked rajta, hacsak azóta valaki össze nem söpörte a műanyag poharakkal együtt.

A másik a kereszt volt az óra fölött. Eddig nem mertem hozzányúlni, hiszem nem én tettem oda, a szoba berendezéséhez tartozott, nem akartam megbántani a főnökasszonyt azzal, hogy esetleg leveszem, vagy túlzottan átrendezem a szobát, amit volt szíves a rendelkezésemre bocsátani. A keresztet most mégis levettem, a helye ott maradt a falon, egyszerű fakereszt, műanyag Krisztus nélkül szerencsére. A tükör mellé tettem, valamiféle emlékeztetőnek, hogy bárki is van odafent, vagy idebent, megóv a bajoktól és visz előre az úton. Látszik, mennyire felzaklattak a történtek, és mennyire hiányzott valaki, akivel megoszthatom. Amulettnek használtam a keresztet, kétségbeesett kísérlet volt, semmi köze az eddigi úthoz, amit megtettem, hogy teljes életet éljek, megismerjem önmagam, netán a szerelmet, s végre kibéküljek a világgal. Kezdtem kétségbe esni.

A bágyadt vasárnap délután pedig még tartogatott meglepetéseket.

Úgy tűnt, miközben tettem-vettem, hogy Imrén kívül nem tűnt fel senkinek a hiányom, ami rendkívüli módon megnyugtatott. A világ végén ugyan, de meglehetősen nagy intézmény vagyunk, nem feltétlenül kell nekem mindenki szeme láttára a szobámba vonulni esténként, senkit sem érdekel, mit csinálok, miután végeztem a dolgommal.

Akinél volt látogató, azzal volt elfoglalva, hogy szidja, vagy dicsérje az illetőt, akihez nem jött senki, a szokásos köreit futotta, vagy azokat szekálta, akiknek esetleg még hoztak is valamit. Miután leellenőriztem az összes szobát, kezdtem szédülni a kimerültségtől, és rájöttem, hogy egész nap egy falatot sem ettem.

Lementem a konyhába, kentem magamnak négy vajaskenyeret, megittam fél kancsó cukros teát és leroskadtam egy hokedlire. Kicsit jobb lett, de a feszültség megmaradt, képtelen voltam lenyugodni. Aztán eszembe jutott, hogy Árpád doktort nem láttam, a kertben sem, a látogatós program miatt nyilván egész nap a műtermében kuksol. Az ő világa kell nekem! A képei közé vágytam, melyek épp olyan szépek és zavarosak, mint az én tegnapi estém.

A manzárdba lépve valóban munka közben találtam, egy fotelben pedig Mária főnökasszony ücsörgött és nézte, ahogy dolgozik. Láthatóan remekül elvoltak, kedélyesen beszélgettek, ami meglepett, de örültem neki, pont ilyesmire vágytam, ami nálunk soha nincs. Felszabadult, boldog pillanatokra.

A kép, ami az állvány helyett egy szekrénynek volt támasztva, különbözött az eddigiektől, kisebb is volt, az anyaga sem vacak farost, hanem igazi vászon, felteszem, a főnökasszony személyesen hozta fel, ritka élmény lehetett a számára, hogy foglyul ejtett egy igazi művészt, aki eztán az ő birodalmában alkot.

A készülő képen egy nő alakja volt kivehető, még csak vázlatosan, de igazán ügyesen, ahogy az összes eddigin is, amiket láttam. Aléltan feküdt a hölgyemény, lehunyt szemekkel, valamiféle lepedőszerű anyagba burkolva, ami félig a haját is eltakarta. Egy angyalka lebegett vele szemben, arcán kicsit erőszakos, pajkos vigyor. Kezével a nő szíve felé mutatott, aki elnyílt szájjal, egyik kezével szintén a ruharedőket tartotta a keblén, másik keze tehetetlenül lógott a teste mellett. Mindketten a semmiben lebegtek, ragyogó sugarak között, fekete háttér előtt.

Nagy hatással volt rám a kép, Mária főnökasszony pedig büszkén fordult felém és közölte, hogy a katolikus pap rendelte a képet, és nem kis rábeszélés árán, de a doktor úr végül rábólintott, hogy megfesse és a templomnak adományozza. Mikor elkészül, természetesen lefotózzák, és kiteszik az aulába.

A művészet közösségformáló ereje, Gabi, amit az intézményünknek ezentúl nagyon komolyan kell vennie! Ez az első lépcsőfok, ki tudja, hova vezet?

Árpád doktor arckifejezése nem árulkodott maradéktalan lelkesedésről, pedig tudhatta volna, hogy az egyház rendszeresen támogatja az otthont, ugyan nem a legbőkezűbben, de mindig csurran-cseppen nekünk valami. Gondolom, látta maga előtt a jövőt, amint szakmányba festi a szentképeket, amiket Mária főnökasszony hűtőgépre, kanapéra és imakönyvekre és más hasznos dolgokra cserél el a pappal. Nem hinném, hogy ezt a dicső utat képzelte, de nem féltem őt, ismerem már annyira, hogy tudjam, a doktor úr azon művészek közé tartozik, akiknek ihletre van szüksége, márpedig azt erőltetni nem lehet, akármennyire be akar vágódni a főnökasszony a plébánosnál. Ráadásul a doktor úr tapasztalt, diplomatikusan, finoman kommunikál, nem olyan könnyű kifogni rajta.

Hallgattam a beszélgetést, kellemes, bizsergető nyugalom, álmosság vett erőt rajtam. A kanapén ültem, az ablak alatt, szemben a képpel, épp annyira elbágyadva, mint az ott látható, ájultnak tűnő hölgy. Mária főnökasszony lelkesen magyarázta, hogy amit látok, az éppenséggel Szent Teréz extázisa, egy rendkívül megható pillanat, a szívsebzés maga, mikor Isten beköltözik ennek a Teréznek a lelkébe, aki ettől szinte eszméletét veszti, ahogy magába fogadja a szentséget.

Magam is úgy láttam, hogy nagyon meghitt pillanatot sikerült a vászonra álmodnia a doktor úrnak, de abban már kevésbé voltam biztos, hogy a plébános úr is meg lesz majd elégedve.

Magamat láttam a képen, furcsálltam is, hogy Mária főnökasszony nem kérdez rá, vagy nem említi meg. Ugyan a doktor úr egyikünket sem kérte fel modellnek, a hasonlóság egyértelmű volt. A régi arcomat láttam az égi sugarak fényében fürödve, a képnek ez a része már meglehetősen ki volt dolgozva, ellentétben a fergetegesen hullámzó drapériával, amivel még sok munka lesz, ha tényleg olyan mívesen fogja megoldani, ahogy a többi képén szokta.

Az ábrázolt pillanat intim volt és fenséges, de nem vallásos áhítat, hanem valami egészen más látszott a nő arcán, mégpedig a nagyon is evilági gyönyör, főleg a szája sarkában játszó öntudatlan, alig észrevehető, érzéki mosollyal.

A doktor úrra néztem, aki mintha olvasott volna a gondolataimban, szeretettel és elégedetten nézett rám, mintha azt üzente volna, hogy látod, Gabi, a te arcodat emlékezetből is le tudom rajzolni, ha kell. Bárki lehetsz a képeken, ha rajtam múlik.

Nagyon jól tudom, mire gondolt, mert ha így meg tudta örökíteni, minden bizonnyal maga is átélte az élete során, és hihetetlenül megkönnyebbültem. A nő egyedül volt a képen, az angyalka csak kellék volt, karikatúra, színpadi bábu, nem közvetített semmit.

Vajon a doktor úr is akként élte át mindezt, ahogy én? Úgy, hogy közben hiába volt vele valaki, ő tökéletesen egyedül érezte magát? Valóban megsebezték a szívét, amitől öröm járta át?

Nem ez volt az alkalom, hogy rákérdezzek, pedig kíváncsi lettem volna, mit válaszol.

9.

Nem terveztem, hogy visszamegyek a lovardába, olyan fáradtság vett erőt rajtam, hogy össze vissza kóvályogtam a folyosón, de nem vett rá a lélek, hogy bemenjek a szobámba. Alkonyodott. A doktor úr most biztosan elpakolja az ecseteit, terpentinben gondosan kimossa őket. Erős szaga van, belengi az egész „alkotóműhelyt”, de legalább elnyomja a fertőtlenítőszerek szagát és cseppet sem kellemes konyhai illatokat, más, új, szokatlan. Amikor azt mondom, nem terveztem, hogy visszamegyek, úgy gondoltam, hogy egyáltalán nem. Mintha lezárult volna a történetem, kétszer ugyanaz a csoda úgysem történik meg.

Ahelyett, hogy végre lezártam volna ezt a napot, kimentem a kertbe. Imre a kazánház előtt dohányzott, nyáron, amikor nem kell fűteni, akkor is mindig itt van, karbantartóként, neki a kazánház a műhelye, a lakhelye, a mindene. Megpaskolta a padot maga mellett, én pedig, szokásomtól eltérően leültem és elfogadtam a felém nyújtott cigarettát. Jólesett a füst, sosem dohányzom, elég volt belőle a gyermekotthonban, ott a tizenegy évesek már gyűjtögették a nevelők által eldobott csikkeket, aztán hamar megtanultak szerezni maguknak, bármi áron. Sok olyasmit is tettek, amit Bálint atya szeretett volna tőlem, semmi rosszat nem találtak benne, és megvolt a doboz cigi. A füst nem ébresztett kellemetlen emlékeket bennem, kellemesen bodorodott körülöttem, eltompította az idegeimet, tova űzte az otthon illatát.

Arra gondoltam, hogy mennyit vártam a hercegre a fehér lovon, aki nagy nehezen tényleg eljutott Kerekmezőre és tőlem légvonalban most is itt van, alig öt kilométerre. Nem is egy, két herceg! A nevükre nem emlékszem, pedig biztosan bemutatkoztunk, vagy legalábbis szólítottuk egymást valahogy, erre emlékszem.

Gabi, azt hiszed, komolyan, hogy egy ilyen nyikhaj kell neked a sánta gebéjén?

Imre úgy tűnt, bevetette titkos képességét, olvasott a gondolataimban, szokása ez, mindenkit teljesen kiborít vele, mert nem rejti véka alá a véleményét, de a főnökasszony ragaszkodik hozzá, tudja, hogy amúgy megbízható és ami szétesik, azt így vagy úgy, de összerakja, télen fűt, nyáron lefesti a kerítést, ráadásul mindenkit ismer a környéken, ha valami elromlik, általában tud valakit, aki olcsón megcsinálja.

Igen, jó lenne nekem egy ilyen derék lovasember.

Tévedsz. A lábad nyomába sem érhet, én mondom neked.

Aztán ugyan miért?

Azért, Gabikám, mert te ennél sokkal jobbat érdemelsz.
Pont te mondod? Mindig is egyedül voltál.

Igen, de ha eljön az igazi, nem fogok elugrani, az biztos.

Imre, nézzél már körül, mindenkit gyűlölsz, és öreg is vagy.

Ötvenhárom éves vagyok, az nem öreg.
Soha nem beszéltem vele így, de éppenséggel olyan hangulatban voltam, hogy akadálytalanul jöttek ki a szavak a számon, Imrére pillantva pedig cseppet sem tűnt úgy, hogy valami udvarias csevegésre vágyna, az nem az ő stílusa.

Egyébként pedig van a lovaspályán egy igazán jóképű körmölő kovács, meghívott, lovasórákat akar tartani nekem.

Imre kipöckölte a parazsat a cigiből, a száraz bokor aljára, köpött egyet utána.

Lovasórákat.

Igen.

Gabikám, ezek csak egy dolgot akarnak.

És ha mégsem?

Akkor esküszöm, hogy én leszek a násznagyod és magam vezetlek az oltár elé, ha már ügyesen lovagolsz és a kovács térden állva kér meg feleségül.

Ránéztem, semmi rosszindulat nem volt a tekintetében, én meg túl gyenge voltam valami frappáns válaszhoz, ültem a padon, félig alva, kezdett elnyelni a sötétség.

Ne búsulj, Gabi, ez még nem a világvége.

Magam is úgy gondoltam, sőt, nagyon bíztam benne, hogy ez éppenséggel egy új világ kezdete, de Imre itt volt és vele a valóság, ami kristálytisztán mutatta, hogy a lovasíjászpálya valójában nem öt kilométerre, hanem fényévekre van tőlem.

Te ide tartozol. És…

És mi?

Leült mellém a padra.

Nekem hiányoznál, ha elmennél innen.

Ugyan hová mennék?

Imre kivételesen nem gúnyosan, hanem egészen őszintén mosolygott.

Hát a nagyvilágba. Most, hogy ennyi herceg ugrál körülötted.

Fogalmam sem volt, ébren vagyok-e, vagy álmodom, mindenesetre a vállára hajtottam a fejem, arra gondoltam, milyen hatalmas lángokkal ég a kazánban a tűz egy hideg decemberi éjszakán, láttam Imrét, aki táplálja a tüzet, szénporos, sovány arca vörös a lángoktól, magas alakja egyre csak hajladozik, ahogy lapátolja a szenet a kazán fortyogó belsejébe. Mi pedig alszunk a kastélyban, a szobáinkban, ahol azért van meleg, mert ő alaposan megrakja azt a tüzet. A vastag falak így sem tudnak teljesen átmelegedni, de mi nem fagyunk meg, és van, hogy ragyogó, fagyos, napsütötte reggelre ébredünk.

Átkarolta a vállam, ültünk a padon, rajtam pedig végtelen nyugalom lett úrrá, annak ellenére, hogy tudtam, a nagyvilágnak semmi szüksége sincs rám, de itt, a kerítés mögött biztonságban vagyok.

Reactions

Megjegyzés küldése

0 Megjegyzések