Tisztelt írók és költők. Nektek is lehetőségetek van arra, hogy portálunkon megjelenjetek a menüben található Tartalom beküldése linkre kattintva.

Vatai Éva: Vezeklés


Épp akkor lettem tizenhat. Sárga abesszin csontgyöngyökkel hímzett méregzöld bársonyruhám alig domborodó kebleket rejtett, sötétvörös hajam göndör tincseit fekete vászon pánttal reguláztam hátra - abban a korban voltam, mikor arcából minél többet mutatna a nő. Apám házában nagy volt a bőség: az esti lakomákon itáliai kobzosok játszottak szerelmes énekeket, s mi önfeledten jártuk a táncot, frissítőnek nagy szemű szmirnai szőlőfürtökön marakodtunk játékos madarakként. Kedvenc csemegém az egyiptomi füge volt: apám gyakran hozott útjairól kicsiny, pergamennel kibélelt ládikában. Az édes, belül kissé száraz, apró sárgás magoktól hemzsegő gyümölcsöt már akkoriban igen beteges anyám is mindig megkóstolta: sáfrányos kalácsot süttetett hozzá.

Apám nagyon szeretett ajándékozni: gyöngyház-szelencéket, puha, szattyánbőr öveket ezüst csattal. Anyám még fiatal volt és egészséges, mikor apám Szerecsenföldről elefántcsont fésűt hozott neki, olyan sűrű fogakkal, hogy hasztalan próbálta felszántani vele makrancos hajamat. Végül nevetve köténye zsebébe rejtette:

- Felesleges finom holmi, csak dísznek jó!

Később nagyanyám ritkuló sárgás-fehér haján végezte mindennapos dolgát a hívságosnak bélyegzett tárgy: reggelenként és fésültem, én fontam be, s fogtam szikár kontyba – egy piros almát kaptam érte. Ernestina nagyanyám még bő hálájában is fukar volt, de hát nem a jutalomért tettem, hanem mert köszvényes ujjai már a kanalat is csak fájdalommal tartották.

* * *

Városunk egy domb oldalán és tetején helyezkedett el, mi az északi várfaltól ugrásnyira laktunk. Boldogult anyám halála után a genris-i völgyben meghúzódó udvarházunkat cseréltük fel erre a biztonságos lakra. A herceg martalócainak portyái rettegéssel töltötték el a környék lakóit. Már nem elégedtek meg szolgálóink ijesztgetésével, az udvarok feldúlásával, hanem a múlt őszön fáklyával felgyújtották az Albi körüli tanyákat, sűrű átkot szórva a más vallásúakra. Mans-ban keresztbe fogtak két fatörzset, rászögeztek egy falubeli legényt, s vad tivornyában ordítozták egész éjszaka: Nesztek, eretnekek, hogy nektek is legyen Jézusotok! A legény ott szenvedett ki a fához szögelve, csak egy nap multával szedték le a házakból kimerészkedő falusiak.

A városban, ahol várfal és várőrség védte biztonságunkat, nyugodt életet élhettünk. Apám mindentől óvott, de gyakorta elutazott, és akkor én nem tartóztattam meg magam: elsétáltam a várfalon kívüli lankákra, s néztem a tavaszodó vagy őszülő hegyeket. 

* * *

Őt a hetivásáron pillantottam meg. Egy levendulaolajjal teli korsóra alkudtam éppen, mikor egy égető tekintet erejét éreztem tarkómon. Kereső pillantásom egy magas férfira tévedt: hátát a búzás zsákoknak vetve állt. Borzas haja, őszes szakálla, szürkés vászoninge máskor szánalmat keltett volna bennem: olyan emberre vallott, akit nem várnak sehol, nem tartozik senkihez, de nincs is számadása senki felé.

Vándor. Jön, s már megy is tovább.

Cserzett bőre és hamiskás kék szeme mély nyugalmat árasztott. Nyakában furcsa formájú kereszt, tán ezüstből: elnagyolt ötvösmunka. Csak állt és figyelt engem, egyéb jelet nem adott.

Ahogy visszanéztem rá, ágyékom felett ismeretlen forróság gyúlt. Két lábam földbe gyökerezett, nem voltam önmagam ura. Az imént megszerzett korsót kalapáló szívemhez szorítottam, a levendula erős illata kissé kijózanított, sarkon fordultam, s intettem szolgálómnak, aki épp három naranccsal próbált labdázni, amint azt az imént a zsonglőröktől látta a poros piactér másik oldalán, s elindultunk hazafelé. Most hátamat égette az ismeretlen tekintete. Előbb lelassítottam, majd megszaporáztam a lépteimet: a vágy érzését még nem ismervén nem tudtam eldönteni, bűn-e az ilyen kíváncsiság. 

Az elkövetkező időkben sokszor eszembe jutott az ismeretlen. Alakját, formáját, testtartását hónapok múltával már nem tudtam emlékezetembe idézni, de a tekintetéről s a nyakában lógó keresztről gyakorta álmodtam. Egyik éjszakai képzelgésemben kígyók másztak elő a szeméből, rátekeredtek az egyre nagyobbra növő ezüstkeresztre, sziszegve vonaglottak rajta, mikor a hegyek felől sípszó harsant, s a kígyók egytől-egyig köddé váltak az ismeretlennel együtt.

Ágyékom tájáról a forróság érzete soha többé nem múlt el.

* * *

Hamarosan híre ment, hogy a gróf átjátszotta a várost régi ellenségünk, a herceg kezére, aki paktumot kötött pápájukkal s a rettegett Montfort-ral az új vallásúak kiűzésére. Apám homlokán sokasodtak a ráncok, csendessé váltak az estéink, itáliai zenészekről már álmodni sem mertem. Abban az időben a heti vásáron meglátott idegen lett minden vigaszom: képzeletben sosem hallott szavát ízlelgettem, dúdoltam neki, s egyszer még nagy merészségemben két ujjal bőréhez is hozzáértem. Mivel semmit nem tudtam róla, tág térben mozoghatott képzeletem.

Már őszbe fordult a nyár, amikor apám megparancsolta a cselédségnek: pakoljanak, utazunk.

Ahogy utunk célját tudakoltam, apám megpaskolta arcomat, rám mosolygott, s mutatóujjával az ég felé bökött. 

Megyünk a várba, gondoltam. Mi is megyünk a többiek után. 

Csupán két ládányi holmit készítettünk össze, apám rábízta a házat egy szolgálóra, s útra keltünk. A vár háromnapi járásra volt Kétnapi gyaloglás után levették az öszvérek válláról a terhet, s a lenti faluban felfogadott négy paraszt cipelte tovább a hegy tetején levő várig.

Levegőnk fogytán gyakorta megálltunk a girbegurba ösvényeken: lenéztem a mélybe, aztán fel a hegycsúcsra, s ismeretlen félelem költözött lelkembe.

* * *

Nem jött szememre álom. Apám horkolása zavart-e kicsi cellánkban, vagy a többi, ajtó nélküli helyiségből kiszűrődő fojtott sóhajtás, nem tudom. Magamra húztam bő, hosszú katár ingemet, alsótestemet körültekertem durva zsákvászon takarómmal, s amúgy mezítláb kiosontam a sötét várudvarra. A tücskök kitartóan ciripeltek a nap perzselte fű között, az égen millió csillag díszelgett. Lefeküdtem az udvar egyik olajfája alá, lehunytam a szemem, s megtöltöttem testem a természetből jövő illatokkal. A földé olyan volt, akár az éretlen dióé. A télire száradó levendulacsokrok, mint fejjel lefelé felakasztott, élettelen madarak lógtak a falon, s bomló édes illatukkal bebalzsamozták az éjszakát. 

Erőteljes férfitestet éreztem magam fölött: nem kellett kinyitni a szemem, tudtam, ki az.

Első megszeppenésemben mozdulatlanná vált a testem, de éberen, feszült csendben vártam a szavait. Hangja épp olyan volt, amilyennek elképzeltem: suttogásában sem mélyről jövő, férfias, hanem simogató, fojtott, szaggatott. Különösen helyezte a hangsúlyt a szavakra, nem közülünk való volt. Először csak nevemet ismételgette. Közben a visszafojtott, zaklatott lélegzésben felsőtestünk összeért, s vászoningem anyagán át is megéreztem az izmos mellkas erős szőrzetét, hideg keresztje a nyakamat súrolta.

- Bűn az, amit most teszünk. – szóltam.

- Ha bűn lenne, megtennénk-e?

- Meg, mert a testünk bűnre hajt.

- A bűn nem testünkben, lelkünkben fogamzik. A test csak azt mondja el, a lélek vágyik a bűnre, de a vágy jóféle, jó útra visz. 

- És a rossz vágy?

- Rossz vágy nincs. S ha kételkednénk, menedéknek közel a megtisztulás.

A megtisztulás szót olyan nyomatékkal ejtette ki, hogy kissé csúfondárosra sikeredett. Mielőtt tovább kérdezhettem volna, mutatóujját finoman befektette két fogsorom közé, nehogy sikítsak, majd gyöngéden belém hatolt. 

Mire magamhoz tértem, már nem volt ott. Odavánszorogtam a várudvar kútjához, s a kávára helyezett vederből vizet locsoltam sajgó ágyékomra. Kibotorkáltam a déli várkapun - minek is őrizné bárki, ki mászna fel ide éjszaka meredek sziklákon kockáztatva életét – s elindultam a vaksötétben sűrű bozóton, éles köveken keresztül.

… Csak mentem, mentem, gyümölcsökön, bogyókon éltem, forrásvizet ittam. Vászon ingem már csak foszlányokban lógott testemen, a zsákvászon takaró elnehezült a sok beleragadt csimbóktól. Kezdetben nehéz volt: jobbhoz szokott lábamból minduntalan kiserkent a vér, tüske ütötte sebeim begyulladtak. 

Aztán hozzászoktam.

* * *

Az ismeretlen soha többé nem beszélt hozzám. 

Néha még megjelent álmaimban: egyszer valami vásári sátor porondján láttam egy eszelős cigánylányt táncoltatni, csörgődobbal verte a ritmust. Másszor egy dundi iparosné fülébe suttogott szép szavakat, aki tele szájjal kacagott, a szavak pedig pillangók formáját öltve felröppentek a rét felé. 

Ébredéskor mindig belém nyilallott az elvesztett éden érzete. Mentem tovább, egyedül vonszolván egyre nehezedő testemet, szélben, esőben, tikkasztó hőségben. Valójában a vár körül róttam a köröket, alig-alig térve le az útról, hogy mindig a sűrű védelmében maradjak. 

Nyár elején martalócok jelentek meg az alsó úton. Egyre többen jöttek, furcsa gépezetet vontatván fel a hegyre. Vigyáznom kellett, ha itt találnak, bizonyára megégetnek.

Mikor éreztem közeledni órám, épp a vár déli lejtőjén voltam, mélyen rejtve az embermagasságú fűben.

Leterítettem a takaró maradékát, felhúztam két térdem, s hallgattam a természetet. Mintha jajveszékelés és csatazaj is beszűrődött volna a madarak és tücskök énekébe, de lehet, hogy az csak képzeletem játéka volt. Fájdalmam nemsokára majd eszemet vette, s ahogy tőle tanultam, hogy ne sikítsak, ujja híján egy botot szorítottam fogam közé. 

A nap járásából ítélve hat-hét fertályóra telhetett el vajúdásom alatt, amikor belső részemet szétszakadni érezvén, utolsó erőmmel nyomni kezdtem. A harmadik nyomásra kicsusszant belőlem valami, de nem volt erőm, hogy felemeljem a fejem, s megnézzem, mi az. Két nedves combom közt mozgolódás támadt, apró macskavinnyogást hallatszott. Szemem a várat kereste. Fekete füst gomolygott az udvarából, éneket és halálhörgést hozott a szél. 

Nem volt érkezésem elgondolkodni rajta, mert lelkem, mint egy boldogan fickándozó madár, elhagyta sebekkel borított, fáradt testemet, s repülni kezdett a vár bástyáin delelő nap felé……

Reactions

Megjegyzés küldése

0 Megjegyzések