…. és ha majd a csillagos ég
csendben rám borulna,
csak akkor oldoznám el fénylő álmomat,
még húz magához a valóság némán,
de a képzelet belőlem szárnyakat fakaszt.
Így álmodok magamnak
csodákat csendben,
arannyal írok, s leszek lepkeszárny,
átlebbenő könnyedséggel szállok,
túl a gondokon, és túl az Óperencián.
S ami volt, mind eltemetve, mélyen,
bennem rejtezik még az összes végtelen,
bejárhatatlan lélekösvényemre lépve
belső világomat bontom, s építem.
… s amikor a csillagcsendek fénye,
az éj kupolája alól ezüstben rám hajol,
súlytalan létemet csendben átkarolva,
önmaga teljében mellém ül a hold.
Fotó: Saját portré
0 Megjegyzések