ráharapok torkára a zúgó szélnek, az éjből
úgy törnek ki a farkasok éhesen, és sikolyuk most
áttöri álmos csendem, a kérdés itt citerázik
még bennem valahol, kezeimben a válasz is egyszer
megpihen, arcát majd tenyerembe lefekteti, és mint
macska dorombol, karja kinyújtva, de karma sosem bánt,
mert nem marna belém, nem tépne a bőrbe sem ő itt,
így csak nézem, teste kiomlik e furcsa magányból,
mintha a titkok földjén járna az árnyam, az élet
rám kacag, apró kis remegések hullanak erre,
honnét, nem tudom azt én, és hogy merre vezet majd
útjuk, az is rejtély marad, ámde a rétjeim élő
álomként lassan tovaszállnak, a nap koronáját
átemelik titkos kamrájuk polcairól, és
széttépik mi maradt itt, én szemeim sugarát is
szétzúzom, s elfoszlok lassan az éji sötétben
0 Megjegyzések