Fények, árnyak, sejtelmes valóság,
hangtalan húrokon feszül a csend,
porból lettünk s porrá leszünk érzés
szívembe kúszik, lüktet odabent.
Tudom, hogy itt vagy, bújócskát játszol,
bolondját járatod újra velem,
szó nélkül vitted titkunk a sírba,
örök kétséget: szeret, nem szeret.
Képzelet ácsolja ábránd várát,
hol trónt követel kerge gondolat,
magára öltve remény palástját
képzeli, hogy átírhat sorsokat.
Az idő kezét úgy megragadnám,
visszarángatni boldog perceket,
s tanulságként világgá kürtölni:
A jelenben éljetek, emberek!
0 Megjegyzések