Néha talán Te is meg - meg állsz,
s a szemed, a távolba réved,
csodálva a messzeséget, vársz.
Lásd e táj néked újra éled.
Fény iramlik a hegygerincen,
siklik végig a jeges tájon,
hogy a távolból búcsút intsen.
Havas lelke mint festet vászon.
S az égnek alján gyűlt fellegek,
reszkető gyúlt pirosára tör,
harcolnak, s a világ remeg.
Hasad, reped az égi tükör.
Csilingelve cseng, libbenve leng,
szélkarjába dől, vadul táncol,
míg földre hull, könnyezve kereng.
Arcodat temeti, s az lángol.
0 Megjegyzések