Az autó motorja felzúg végre. Sietek. Hamarosan otthon vagyok. Egy kicsit tovább tartott ma bent a munka, nem rajtam múlott. A főnököm csak mondta és mondta, már azt hittem sosem lesz vége. Közben csak a faliórát néztem lopva, nehogy észrevegye. Eleinte. Aztán már nem ügyeltem arra, hogy tapintatos legyek. Azt hiszem még sóhajtottam is néhányat. A parkolóban már szinte szaladtam. Ezért sem szeretem jó ideje a magasabb sarkú cipőket. Azokban olyan nehéz a táskámmal szaladni. Rohanni hozzád.
Emlékszem, még a gimiben találkoztunk. Második éve jártam oda, mégsem tudtam rólad sokáig. Elkerülhettük egymást. Tizenhat voltam. Te végzős voltál. Igazi menő, vagány srác! Magas termet, széles vállak, karakteres arc, divatosan fésült, dús fekete haj, távolabb ülő gesztenyebarna szemek, és olyan mosoly, amitől elolvad a jégcsap is az eresz alatt. A srácokkal beszélgettetek, harsányan nevettetek, fújtátok a cigarettából felszívott füstöt, ami a fazék-kék égig gomolyogva szállt, mint valami szürke felhő.
Az egyik fiúnál volt valami rádió, elemes. Ritkaságnak számított akkoriban. Szólt a zene. Nem ismertem. Én nem hallgathattam ilyesmit, a szüleim nem igazán díjazták az efféle züllötteknek való ritmust. Furcsamód mégis tetszett. Mint a cigarettafüst illata. Még a lábam is megremegett, amikor megláttalak. Létezik ez az első látásra dolog, vagy nevezzük villámcsapásnak, mindegy. Megtörtént velem. Tudtam, hogy el kell mennem előttetek, mert a buszmegállóhoz csak abba az irányba juthattam el. Szaporáztam lépteimet, nehogy észrevedd, hogy elpirultam. Miattad.
A többiekre nem figyeltem, csak egyetlen fénylő szempárt láttam. A gesztenyebarnát. A tiédet. Egy pillanatra akadt össze csupán a tekintetünk. Az én seszínű, szürkés szemem, ami épp olyan volt, mint a megjelenésem - jelentéktelen -, csupán légvételnyi időre belekapaszkodott a tiédbe. Szinte perzselt az a tűz, ami ott lobogott benne. Még inkább elpirultam és a lábaim gyorsabb ritmust diktáltak a csinos magassarkú cipőmben.
Pár lépésnyire jártam már a csoporttól, amikor meghallottam a hangodat. "Várj!" - mondtad. Ez volt az első szavad hozzám. Olyan lágyan és olyan kedvesen zengett, hogy elejtettem a könyveimet, amiket addig mellkasom előtt szorongattam. Mint valami furcsa bőrkötéses védőpajzsot. Leguggoltál érte és összeszedted, amit én megdermedve néztem végig. Amikor felegyenesedtél és nyújtottad felém, csak bámultam rád. Bizonyára idétlenül. Olyan apró voltam hozzád képest, még a cipő ellenére is, hogy elmosolyodtam rajta. Elvettem a könyveket, zavarban voltam, babráltam az őz-barna hajam kibomlott tincseit és hol a járda poros betonját, hol pedig a vállad mögött hajlongó fűzfát néztem. Csak a szemedbe nem mertem. Mormoltam valami halk köszönömöt talán.
A magabiztos és vagány srác, akire rápillantani sem mertem, ott állt előttem sután, hol zsebre dugta a kezeit, hol pedig a fejét vakarta meg és tornacipője orrával a járdán kapirgált, míg elmondta miért is jött utánam. Sokkal hosszabban magyaráztad, kerülgetted egy darabig, de a lényeg az volt, hogy láttál néhányszor a barátnőimmel és megtetszettem. Én. A szemüveges, apró termetű, hóbortos, könyves lány. A szürke egér a szürke szemekkel. Meghívtál egy üdítőre a gimi melletti cukrászdába. Az órámra néztem. Féltem, hogy a szüleim mit szólnak, ha később érek haza.
Azt hitted, hogy le akarlak rázni. Olyan csalódottság volt a hangodban, s ahogy rám néztél a gesztenyebarna szemeiddel, szinte hallottam a bokrétafa lombjában párja után síró vadgerle búsongó énekét is. Elmondtam az igazat. Hogy mitől tartok. Kiegyenesedtél és kötelességtudóan biztosítottál arról, hogy hazakísérsz, s ha kell, magad mondod el késésem okát. Csak veled ittam olyan sokáig az üdítőmet. Egyetlen pohárnyit képes voltam fél kortyonként fogyasztani. Akárcsak te. Hogy tovább tartson. Nem az üdítő. Hanem a te meg én. Szerettem beszélgetni veled. Főleg a humorodat. Azzal levettél a lábamról. Tulajdonképpen azzal vettél le a lábamról. És melletted soha többé nem éreztem magam szürke, jelentéktelen kisegérnek. Hiszen neked én lettem a legszebb virágszál a teremtett világ hatalmas kertjében. Kincs. Drágakő. A nő. A feleség, aztán az anya. A minden. A másik feled.
Megállok a ház előtt. Szívemben halkan moccan egy dallam. Az a dallam, ami a tiédben is szól mióta azt mondtad, hogy: "Várj!". Mindig hallom, érzem. Amikor távol vagy és akkor is, ha a közelemben vagy. Nyitom az ajtót, leteszem a nehéz táskát a cipős szekrény tetejére.
Kilépek a fekete, lapos bőrcipőmből. Jólesően megmozgatom a lábujjaimat. Mire a szobaajtóhoz érek, a dallam dübörög a szívemben. Benyitok. Ott vagy. Az ágyon. Fekszel. A nővér - aki vigyáz rád, míg dolgozom -, feláll, és felém jön. Megáll előttem. Lesüti a szemét, megfogja a kezemet, megsimogatja és feléd biccent. Tudom, hogy nagy a baj. Mennél. De megvártál. Leülök az ágyra. A gesztenyebarna szemek fáradtan pislognak, de amikor felismered érintésemet, egy pillanatig felragyognak. Erőtlen megfogod kissé száraz és már ráncos kezem. Mi minden benne van összekapaszkodó ujjaink szorításában! Gyönyörű évtizedek! A közös életünk. Föléd hajolok, megcsókollak. Mosolygok biztatón, szerelmesen. Épp úgy, mint amikor a könyveimet felszedted a földről és láttam milyen magas vagy, én meg milyen apró.
Könnyeim a mosoly keltette barázdáimat csatornaként használva folynak, aztán némi szabadesés után a hófehér lepedőre hullnak hangtalan. Veled találkozni a legcsodálatosabb dolog volt, ami velem történhetett. Amikor a lelked megérintette a lelkemet. Maga a csoda volt. Minden nap.
Hallgatlak. Ülök az ágyon és hallgatlak. Kezed a kezemben. Szívemben az a gyönyörű szőttes, ami öltésenként készült szerelmünk fonalával. Hallgatlak. Belégzés-kilégzés-belégzés-kilégzés... csend. Csend. Szörnyen nehéz csend. Nem tudok szólni. Csak hangtalan suttogja a szám, hátha hallod még: Várj...
0 Megjegyzések