Voltam fiatal örök lázadó,
harcoltam a sors ellen... küzdöttem,
nem voltam könnyen leigázható,
szenvedtem, könyörögtem, dühöngtem,
hinni akartam, hogy az ember jó.
Múlt idő romjain megannyi kín,
rettegés sikolt, dühös, tomboló,
lüktetőn fáj még a gyermeteg szív,
és kérdi... megérte a küzdelem,
- midőn álmok tűnnek el szüntelen?
Mi adhat vigaszt, ha nincs aki vár,
életed összedőlt, mint kártyavár,
csak verejték, könny, ami megmaradt,
földi létednek egyetlen kincse
mégis a tiéd, nehogy megtagadd.
Jó szót adhatsz, ez megmaradt neked,
balzsamként hullhat szerető szavad,
gyógyíts szavakkal fájó sebeket,
minél többet adsz, annál több marad,
és érzed a hálát, mely melenget.
Ma még tud simogatni a kezed,
érdemes a percekért küzdened,
hol könny hull fájón, a szív szomorú,
sebeket ejt az élet,- összezúz,
a remény lesz egyetlen fegyvered.
Lángja kísérjen végig az úton,
tündöklő fénye, soha ne múljon,
legyen tavaszban újjászületés,
forró nyárban szerelmes lüktetés,
őszben, télben végtelen ölelés.
0 Megjegyzések