Mirtse Zsuzsa író, költő, szerkesztő.
Versei, esszéi, novellái hazai és határon túli irodalmi lapokban, magazinokban, antológiákban kapnak helyet, szerkesztőként számos könyvet, albumot gondozott és gondoz. A Magyar Napló folyóirat és könyvkiadó kritika rovatának szerkesztője. Íróként és költőként számos könyve jelent meg.
Találkozás a halhatatlansággal
Fejmélyből,talán nagyanyám emlékezetéből
indultam el egykor a világ felé.
Vágytam, hogy meglásson
a formátlan anyagban,
érezze a húsba hatoló lélek erejét,
ehessen az ambróziából,
rabolja meg az öröklétet,
belőle születő testeket akarjon,
vérétől terhes véreket
abban a pillanatban,
amikor nagyapám meglátja őt.
Az árnyéklét völgyéből hoztam magot,
akaratom hizlalta fényerős csírává.
Először apám testének
kerestem helyet,
majd fészket raktam
anyám méhében.
Sötét van.
Kezemben fadoboz, nagyanyámé volt,
majd anyám őrizgette. Fénnyel rajzolt
arcok csarnoka.
Sokszor nézegettük már együtt.
Belőle vagy?, kérdezted egyszer,
majd figyelmesen a szemembe néztél, de
nem engem kerestél ott, hanem valami
bizonyosságot arról, hogy
el tudnak-e fogadni téged is,
ahogy egyszer nagyapámmal tették.
Erős kép, látnokzsálya nélkül is látjuk:
rézhajam drótszálán sétálunk
valami mély, idegen vidék fölött,
anyám bőrét simogatod arcomon,
abban a simogatásban benne van
az összes érintés, amely
a tenyeredből kiszakadt.
A múltról nem érdemes szót váltani,
jövőnk meg nincs – mondtad,
de engem akkor már
márványból faragtak
halhatatlanságra,
testem az emlékezés
korsója lett.
A fedőrétegek lepattantak,
az ép, a túlélésre született
felfénylett bennem.
Tudtuk, mit teszünk.
A halhatatlansággal akartunk
találkozni, ha csak
egy pillanatra is.
Lekapartuk elhalt sejtjeinket,
tizenkét tükörben láttuk
tizenkétszer erős magunkat,
hirtelen felismerhető lett rajtam
az isteni arány, ahogy
a csigaház mészvázának tökéletességén is.
Magunk alá temettük önző,
magányos oszlopainkat,
és együtt raktuk le
egy új ház, templom
alapkövét.
Napjátékok, naplevelek
Egy-egy tárgyba beleakad az idő.A láb meg egy láthatatlan hurokba.
Úgy nyitom meg őket, mint az ablakot
egy régi szobán, megtörténtünk sorra.
Az egyik könnyen nyílik, a másik nem
adja magát, torokban megrekedt hang.
Persze, átveszem a levelet, meg ha
kell, vidd a kabátomat is, nyugodtan,
mert az első néhány napon fázni fogsz,
azt mondják, és úgy könnyebb továbbmenni,
ha valamit elhozhatsz abból, ami
nincs. Nagyon nehéz volt gyávának lenni.
Ott maradni, hallgatni, elviselni,
nem menni, nem rombolni, megalkudni,
amikor már minden rossz irányba megy –
akkor lesz, meglátod, a legnehezebb.
Képtelen sorsok lógnak a falamon.
Csupa vakablak, nincs mögöttük világ.
Játszunk életeket, reggeli napfényt,
túlélést, ha kell, napi feltámadást.
Nálunk a tél
Egyszer majd megtudod, miért épp így esett.Lehettünk volna, de mindenünk elveszett.
Kerültük az erdőt, mindig lent maradtunk,
sötétben bujkáltunk, fény kevés volt rajtunk,
nem itattuk egymást, együtt rég nem ettünk,
majd egyszer rájössz, hogy
meg sem születtünk.
Ez az a hely, ahol mást öleltél át,
reggelre beszőtted az üres éjszakát,
nézd csak a kertet, a diót, a szőlőt,
sosem hoztál onnan aranyágat, termőt.
Voltak ablakaink, de mégsem.
Rajtad csorbult ki mindennap a késem.
Egymásra csaptuk, mi éppen kitárult,
elviseltük azt, ki végleg elárult,
valamit akartál még mondani nekem,
talán, hogy lesz egyszer másik életem,
és a szikrázó havon arra gondolunk,
hogy ez volt az utolsó,
élő, szép nyarunk.
Szederálom
Mire gondolhatott a kisfiú, amikora gyereklét rácsán keresztül
bámulta a félelmes világot,
szemével egy kúszónövény
türelmetlen, fényéhes indáit követte,
évekkel később a mindent
beszövő repkényt
a házon, amelyből nagyapját
vitték el.
Mire gondolhatott később, amikor
a padon ülve figyelgette a galambokat,
hogy vajon hová bújnak el meghalni,
hiszen csak néhányat látott
szétmálló tollaikkal a fák levelei
közé keveredve.
Milyen barátkozó is az ősz, ahogy
kezét nyújtja, télbe hív,
milyen lehet a tapintása
a megfagyott testnek, karoknak.
Mire gondolhatott akkor, amikor
a hegy vonulatát kísérte a szemével,
később a csípő holdbéli tájékait
egy kölcsönszobában.
A felgyűrődött lepedő térképvonalaiból
két test kísérletéről
lehetett olvasni.
Az örök élet italát akarták megszerezni,
de csak bort találtak.
Mikor jött arra rá, hogy
mit is keresett a nők
tünékeny szilvaillatában.
Mire gondolhatott az utolsó percekben az,
aki sötét szemüregéből
már csak befelé nézett,
árnyékai között, mintha erdőben járna,
fényfoltról fényfoltra lépett,
talán éppen akkor csoszogott át
a másik világba,
ahol a test csak egy
gránátalma magjának álma,
mikor gondolta azt, hogy
már nem teher, ami ráméretik,
és amikor a fehér lepedőn
még egyszer hús után sóhajtott,
vajon milyen ölelést várt,
milyen csókot az elmúlás
szederjes ajkára.
0 Megjegyzések