Rendszerint semmi sem jelzi előre, hogy na, ez egy rendkívüli nap lesz. Egyedül voltam otthon. Párom túrós tésztájával kissé túlettem magam, ezért ruhástól elfeküdtem a kanapén, és pár perc múlva elvesztettem kapcsolatom a világgal.
Kopácsoltak az ajtón. Kitámolyogtam. Élénk tekintetével, boldog mosolyával pontosan az ellentétem volt e pillanatban az a fiatalember, aki az ajtó előtt állt.
– Ádámka...Vagyis Ádám!
Örültem, hogy korrigál, mert egyedül rég meghalt nagymamám használta nevem kicsinyítőképzős változatát, és senki mástól nem vettem volna jó néven. A huszonöt körülinek látszó fiatalember azonban válaszom nélkül is folytatta:
– Nagyra nőttél! Beengedsz? Nagyon fontos beszélnem veled!
Betessékeltem, bár nem tudtam, kicsoda. Ismerősnek tűnt, de semmi több. Békés léleknek látszott, de ha mégis rossz szándékkal jött, hát akkor férfi vagyok, vagy puding, vagy mifene? Magam megnyugtatására ránéztem arra a falnak támasztott méterrúdra, amivel egy polc felfúrása céljából méricskélni akartam még aznap.
Intésemre a kanapéra ült az ismerős ismeretlen, ahova nemrég még én feküdtem. Persze, ez miért lett volna baj.
Ellazult testtartásból nézett körül, és úgy jegyezte meg:
– Szép lakás! Mint a Sólyom utca kettő, első emelet három.
Bemondta nagyszüleim hajdani címét. Bizony, a Sólyom utca kettőből lett ez az otthonom, melyben hosszú évek óta éltem.
Megvan, honnan az ismeretségünk! De ennél nem jutottam közelebb a megfejtésben, ezért így szóltam:
– Lehet, álmosságom teszi… Éppen szunyókáltam. De nem ugrik be pontosan, ki vagy. Egy nevet hallhatnék?
– András! – mondta nevetve. Cseppnyi sértődöttség sem keveredett hangjába, amiért nem ismertem fel. – Gondolkozz nyugodtan! Van időd!
Nézzük csak! A Sólyom kettőben ki lakott akkoriban kisgyerek… Habár ez az András nagyon fiatalnak látszik ahhoz, hogy együtt gyerekeskedtünk volna. De lehet, hogy csak annak látszik.
Tehát: két ajtóval arrébb lakott Bergerék Tomija. A földszinten sűrűn vendégeskedett a házmesterék unokája, Szklenár Zoli. A mi emeletünkre szintén járt egy unoka, Ernő a neve. De ezzel vége az egykori fiúgyermekek sorának.
Az András név egy valahonnan volt ismerős.
Koravén gyermekként nem szerettem a meséket. Sem a kiskacsákat, sem a manókat. Ha ilyesmit próbáltak lenyomni a torkomon, azonnal szabotázs-akcióba kezdetem; a mesélő minden szavába belekötöttem.
Nagymamám kreatív módon egy fiúról kezdett mesélni. Kezdetben Andriska, azután Andris, végül András lett, ahogy - velem együtt - ő is cseperedett. Bár ő sokkal gyorsabban. Általánosba járt, majd felvették gimnáziumba, végül lediplomázott agrármérnökként. Közben egy terep-gyakorlaton megismerkedett Erzsikével, egy – mondhatni – parasztlánnyal, és elkezdték tervezni együtt a jövőt.
Ha nem is fogalmaztam meg magamnak, de e lassan dallasi méreteket öltő történetfolyam segítségével előleget kaphattam a rám váró „nagybetűs életből", és ez intenzív érdeklődést váltott ki belőlem.
Már kezdetét vette Erzsike és András esküvői partyja, amikor drága nagymamám váratlanul kórházba került, és másnapra elvitte beteg szíve. A történet fonala ezzel elszakadt, de nagyszülőm halála miatt érzett fájdalmam nagyobb volt annál, minthogy ezt sajnáljam.
– Jó helyen keresgélsz! – ébresztett révedezésemből a kanapén ülő András hangja.
Dühöt indukált bennem, hogy azt próbálja elhitetni: a gondolataimban olvas. Mivel tanulmányoztam a pszichológia tudományát, tudtam, hogy léteznek olyan szociopaták, akik lenyomoznak másokat, hogy az információk által uralkodhassanak rajtuk. Úgy véltem, ez az ember veszélyes rám és családomra nézve, ezért azonnali távozásra szólítottam fel.
– Csak még öt percet adj! – könyörgött, nyitott tenyere ujjait felém mutatva.
Én ezt akadékoskodásnak vettem, és felugorva székemről felkaptam a falnak döntött méterrudat, s mintegy kardként emeltem fejem fölé. A titokzatos fiatalember menekülni akart, de az állólámpa vezetékében elbotlott, és a könyves szekrény elé esett. Ülő testhelyzetben állapodott meg, kezeit védekezésül feje fölé tartva. Amikor rám emelte könnyben fürdő tekintetét, valami olyasmit olvastam ki belőle, hogy „mivé lett az az aranyos kisfiú, én egyáltalán nem bántottam, és mégis…". Olyan volt, mint aki nem ismeri az agresszió fogalmát, ahogy nagymamám sem emelt ilyen elemet történeteibe.
Végül letettem „kardomat", és felhúztam Andrást a földről. Visszasegítettem a kanapéra.
– Készítek egy teát! – jelentettem be, és a konyhába távoztam.
Az italkészítés monoton tevékenysége alatt átgondoltam az ügyet. E kvantum-elméletekkel átitatott világban miért ne kerülhetne át a mi valóságunkba egy kitalált személyiség? Másrészről nem kis kockázat ebben hinni, ha épelméjűségem a tét.
Bevittem a teákat, és úgy döntöttem, belemegyek a partiba, hátha úgy megvilágosul minden.
– Mit tehetek érted, András?
– Az életem félbeszakadt – sóhajtott. – Nyilván, mikor nagymamád eltávozott, saját érzéseiddel voltál elfoglalva. De azóta évtizedek teltek el, és egyszer sem jutottam eszedbe!
Valóban! Hiába találkoztam az idők folyamán Andrások tömkelegével, „nagymamám Andrásának" emléke soha sem villant fel bennem.
– Újra és újra a régi történeteket élem – folytatta. – Szinte állandó deja-vu érzésem van. Megakadtak közös álmaink Erzsikével az esküvő napján, ahogy egy úszó ág a folyón. Szeretnénk gyerekeket, egy kisfiút és egy lányt. A fiú énrám hasonlítson, a leány őrá. Úgy hallottam, te szoktál írni történeteket…
Önkénytelenül felnevettem.
– Nézd, András, az élet nem az, aminek hiszed. Nagymamám helyesen tette, hogy engem, mint fiatal gyermeket megkímélt a sok rossztól. Pedig az sokszor úgy folyik, hogy ma csili-vili esküvő, azután holnap váltok, a gyermekek sírnak, te iszol, csúnyán lecsúszol…
– Egy történetírónak nem kell feltétlen a hideg valóságot tollára tűzni! – vetette közbe.
Nagy levegőt vettem.
– Egy jó írás nem szólhat arról, hogy a karakterek egyszerűen csak élik az életüket. Valamin keresztül kell menniük, mert a jó történetnek üzenni kell. Talán megkapják, amit akarnak, de csak nagyon nehezen. Ez a katarzis. Nincs szadistább emberi lény egy valamire való írónál. Kell a konfliktus.
– Hát az is az volt, ami az előbb történt.
– Igaz…
– Egyelőre az is elég volna, ha ezt a mai napot megírnád. Azután majd visszajövök. De most ideje távoznom.
Miután ajtóig kísértem a jelenést, azonnal munkához láttam: "Rendszerint semmi sem jelzi előre, hogy na, ez egy rendkívüli nap lesz. Egyedül voltam otthon…"
0 Megjegyzések