Régen nem járt a Városban, de az útra jól emlékszik. A lábában hasogató fájdalom figyelmezteti, jobb lett volna a quadrodetektációs siklóval útra kelni. A legutóbbi protézis beültetése óta az egyik lábszeg mintha elszabadult volna. Hosszabb járkálás után bolygó fájdalom kínozza Berantillót.
Berantilló, különös egy figura. Jóval túl a százon még mindig délceg tartású, energikus férfi. Egyedül él, kívül a Városon. Házát, kertjét - ő nevezi így lakóterét - nem védi kupola. Valaha régész volt. Kölyök korában ki nem lehetett húzni az ARTIT-ból (Archiv Tudományok Ismeretének Tára). Aztán egyszer csak hátat fordított mindennek, kivonult a Városból, elhagyta a Kupola biztonságát és kint telepedett le. "Házat épített", különös, régvolt lények faragványaival vette körül magát. Kőtehén, kőkutya, kőmadár segített neki a múltról álmodni. Kertjében kőfa állt, üveglevelein szivárvány csillant, de az igazi színek, az Élet hiányzott belőlük.
Egyszer furcsa kis köveket talált. Fekete színük volt, az egyik végük hegyes, a másik kerekded, a tapintásuk meleg és puha. Az egyik el is tört, fehér színű darabka bújt elő belőle és a fekete tok üresen tátongott.
Berantilló nem tudott mit kezdeni velük. A további vizsgálódást az égből hulló víz megakadályozta. Otthagyta hát az egészet a hegyen.
Csak évek múltán talált rá újra arra a helyre. Ahol a kis kövek voltak, most fák, igazi FÁK nyújtózkodtak az ég felé. Barna tőből zöld levelek nőttek, köztük piros gömböcskék kandikáltak.
Lenyűgözve állt ott. Feszülten próbált visszaemlékezni valamire. Valamire, ami ezzel a látvánnyal függ össze, valamire, amit TUDOTT. Leszedett néhány gömböcskét és elindult a Városba. Most szüksége volt az ARTIT segítségére.
A lábszeg okozta fájdalom pihenésre kényszeríti. A lépcső tetején, az ARTIT kapujában egy kislány jelenik meg. A gyerek megbűvölten nézi Berantillót, hosszú, hófehér haját, az arcát keretező szakált, az alakját beborító bíborvörös palástot. Csengő hangon megszólítja a férfit:
− Mikulás!
Berantilló elmosolyodik. Ettől a szótól, Mikulás eszébe jut minden. Az ünnep, a gyerekek ünnepe, az ajándékozás, szájába különös íz érzete idéződik, és eszébe jut a kezében tartott gömböcske neve:
− Alma. - Nyújtja a kislánynak. Leül a lépcsőre, ölébe vonja a gyermeket és mesélni kezd neki.
− Tudod, volt idő, amikor az emberek még nem féltek a napfénytől, esőtől, nem húzódtak a Kupola árnyékába. Akkor még sokkal többet tudtak a múltról, élvezni tudták a jelent. Amikor a hypertér még csak elmélet volt, nem homályosított el mindent a távoli galaxisok vonzása és a Föld növényeket nevelt, állatokat dajkált, színesebb volt a világ, emberibb a tudomány.
− Mikulás! Tudom már ki vagy! - kiált fel izgatottan a kislány.
− Az ARTIT-ban láttam a személyi anyagodat. Berantilló vagy, a Régész. Szeretnék a tanítványod lenni. Megengeded?
− Boldoggá teszel Kislány, de nem fog hiányozni a hypertér utazás, száguldás a quadrodetektációs siklódon, nálam minden régi.
− Berantilló, engem a MÚLT érdekel! Tudni akarom, honnan van almád!
− Akkor induljunk! Várnak ránk az almafák.
0 Megjegyzések