A nyár végi nap délelőtti fényzuhatagában egy hét év körüli szöszke fiúgyermek bukdácsolt félmeztelenül rövidnadrágban, lábait dorkóba bújtatva. Hüppögve rohant ki a fűcsomóktól foltokban zöldellő homokos grundról. Szemét dörzsölve időnként megállva visszanézett, majd futásnak eredt. Igyekezett egyre távolabb kerülni, maga mögött hagyni a gyermek zsivajtól hangos, zsibongó méhkast. Átvágtatva a ligetes kiserdőn a házak irányába száguldott arcán végig gördülő sós cseppek által rajzolt sötét csíkokkal. Lehorgasztott fejjel trappolt a házak előtti járdán, amikor hirtelen neki ütközött valami nagy hatalmas sötét alaknak, akiből erős dohány szag áradt. Nem nézett rá, makacsul a földet bámulta. Úgy lefelé hajló fejjel, hatalmas igyekezettel megpróbálta az előtte álló akadályt kikerülni. Nem tudta. Erős kezek megragadták. A fülénél érzet valami kellemetlen, húzó, csavaró érzést. Lassan emelte a fejét. Hunyorgó szemekkel felsandított, keletlenül a kerítés felé húzódva leste a fogva tartóját. A fülét elengedve nagybátyja állt ott. Zsebre dugva kézét, kissé megemelt vállakkal fölé magasodott, és csodálkozva nézte őt, a síró, pityogó gyermeket.
– Hát te? Mond! Te lurkó, miért bömbölsz? – A maszatos arcát, szemét két összeszorított öklével dörzsölő térdnadrágos szaggatottan hüppögte.
– A grundon a srácok nem vettek be a fociba. Azt kiabálták, hogy anyám pokolba kívánt fattya vagyok. Fattyú, aki sosem lesz boldog. – Száját széthúzta, tarkóját tenyerével masszírozni kezdte.
– Hinnye! – Összecsapta a kezét, az ujjak egymásba zárultak, majd kinyíltak.
– Mi az a boldogság? – Tette fel a kérdést a gyermek felé hajolva. Az arcát fürkészte, majd hirtelen kiegyenesedett és kifeszített tenyérrel a logó karjait széttárta. A karok a levegőbe megmerevedtek. A szavakat magába fojtva ismételte.
– Mi az a boldogság? – Önmagának sem tudta megadni a választ. A karok fásultan csapódtak a combjához.
– Mit érez az ember, ha egyszer rá talál? – Nyakába húzott vállakkal elfordult, de mielőtt tovább lépett volna a kis öcs fején a haját megkócolta.
– Nincs min keseregned fiam. – Tétován hintázott a lábán.
– Ne is keresd azt, ami nincs! – Akarta, de nem tudta hazudni a boldogságot, hiába sajnálta a nagyobbak kegyetlen játékának odadobott gyermeket.
– Igazuk van azoknak a sihedereknek. – Szögezte le gyorsan.
– Nincs boldogság. – Sziszegte saját életéből leszűrt következtetését.
– Talán csak apró pillanatok. – Valószínűleg önmagát is próbálta e szavakkal vigasztalni, miközben könnyed simító mozdulatot tett, ahogy a festő vásznat érinti az alkotás kezdetén, amely kifeszítve áll előtte, tisztán a varázslat előtt. Úgy érintette most is a képzeletbeli vásznat, ahogy azt az évek hosszú során megszokta
– Az élettől ellopott, csip-csup, örömök. Pillanattok, amikor valami nagyon tökéletes és teljes. – Kényszeredett mosoly villant át az arcán.
– Ha nem érzed a boldogságot, csak annak a hiányát… az még nem a boldogtalanság. – Próbálta szavaival vigasztalni, miközben hideg futott végig a gerincén. Borzongott és a vállait fázósan előre húzta.
– Az a mindennapok unalma. – Unoka öccsére nézet, és a tenyereit hangos csattanással összecsapta.
– A boldogtalanság. Az igen! − Megfogta gyermek vállát, tenyerét óvatosan a tarkójára csúsztatta, finoman megszorította, majd elengedve arrébb lépet. A szemét nem vette le róla.
– A boldogtalanság. – Ismételte meg szájában keserű ízzel e szót. A fejét elfordítva, a járda töredezett szürke beton csíkját kezdte bámulni.
– Na, abban sem a boldogság hiánya az, ami fáj. Az ilyen vén csavargónak is, mint én… – Fél szemével a gyermek felé sandított, majd maga elé bámulva mutató ujjával megbökte mellkasát.
– Azt nehéz elviselni, ami még hozzá jön. Igen… tudod fiam, beléd hasít valami fájó, kínzó érzés és nem menekülhetsz tőle. A szerelmed… anyád, apád és a gyermeked, mind, aki ismer, az összes barát a képedbe vágja… nem kelessz! Elutasítanak, és ettől kivert kutyaként érzed magad. Szenvedsz, és nyüszítesz. Ez az… a szenvedés, amitől nem tudsz szabadulni. − Mély levegőt vett, és hangosan kifújta a száját berregtetve.
− Igen, ezt érezted, ott a grundon. Bizony kis barátom! Fejedhez vágták az ítéletüket kegyetlenül. – A gyermeket bámulta, majd lemondóan legyintett.
− Ők se boldogok. – Elfordult, a nedvességtől elhomályosult szemével a távlatokat kutatta. A meggyalázott asszonyokra gondolt, a leányanyákra, akik pironkodva, szemüket lesütve viselték a megvetést a rajtuk elkövetett gyalázat miatt.
− Honnan is tudhatnák a kis fattyúk, hogy a hódítok, és a hatalomra éhes kiszolgálói erőszakossága miatt mennyi pokolfajzat szaladgál közöttük. – Visszalépett magához szorította a gyermeket, ujjaival kócolta a haját.
– Máskülönben is, hol van az leírva, hogy neked, vagy nekik boldognak kell lenni? − Beletúrt a nadrág zsebébe.
− Szereted a fagyit? − Ökölbe szorított csontos kezét nehezen kiráncigálta, és markának tartalmát a gyermek tenyerébe öntötte.
− Szaladj, vegyél magadnak! − Látta a kisírt arcot felragyogni.
− Na, eredj! Fuss! Vár a boldogság. − A kincsektől szabadult kezével legyintett oly mozdulattal mintha egy tolakodó darazsat hessenttene el. A másikkal, amellyel a vállát ölelte megdörzsölte a hátát. Irigykedve figyelte, ahogy fülig húzott szájjal ragyogva elvágtázott. A zakója zsebéből cigarettát, gyufát kotort elő, és rágyújtott. Az égő cigit az ajkai közé szorítva erősen megszívta. A kezeit zsebre vágta a háta meggörnyedt. A vállai megereszkedve lógtak előre követve a fejét a föld felé.
− Most boldog. − A kiengedett füstkarikák közé apró sóhaj keveredett.
− Meddig? − Felnézve a trappolva távolodó gyermeket figyelte. Látta az utca utolsó házainak kerítése előtt elnyargalni, és a távolban eltűnni. Úgy rémlett neki, mintha a kanyarból még egyszer visszatekintve felé nevetett volna.
0 Megjegyzések