A friss Kossuth-díjas koreográfus és férje, Zsuráfszky Zoltán sokat tettek azért, hogy a magyar néptáncot még többen ismerjék meg a világon. Zs. Vincze Zsuzsa már a hazai táncházmozgalom születésénél ott lehetett.
Az idén Kossuth-díjjal kitüntetett koreográfus, dramaturg, jelmeztervező, Zsuráfszkyné Vincze Zsuzsa volt a Kossuth rádió Nagyok című műsorának vendége. A Magyar Nemzeti Táncegyüttes szakmai vezetőjének nemcsak a magánéletben, hanem a munkában is társa Zsuráfszky Zoltán, az együttes művészeti vezetője, akivel, mint fogalmazott: „az egész életüket körülfogja a magyar népművészet”. A pécsi születésű Zs. Vincze Zsuzsa már egészen kicsi korában elkezdett tánccal foglalkozni, hiszen, mint mondta, mindig is érdekelte ez a világ, amely aztán egész pályáját adta. – Abban a szerencsében volt részem, hogy már a táncházmozgalom születésénél ott lehetettem, és találkozhattam Timár Sándorral, aki akkoriban járta körül az országot, mindenhova lement vidékre, és körbevette magát fiatalokkal olyanokkal, mint én. Óriási élmény volt, így kezdődött az én kapcsolódásom a táncházmozgalomhoz – mondta.
Budapestre később azért költözött, hogy – mint fogalmazott –, itt lehessen „a tűz közelében”. Zs. Vincze Zsuzsa azok közé tartozott, akik Timár Sándor, Martin György és munkatársaiknak köszönhetően az elsők között tanulták meg az eredeti, autentikus néptáncot, amelyet akkoriban nem táncoltak a hivatalos együttesek. Mint mondta, arra a legbüszkébb, hogy ő tartotta az első budapesti gyerektáncházat a Belvárosi Művelődési Házban a Muzsikás Együttessel. A táncházmozgalom kezdeti évei forradalmi idők voltak, amit ők fiatalként megélhettek, s amiért a gyerekeik is kicsit irigylik őket – árulta el.
Első mesedarabját, a Csipkerózsikát három évtizeddel ezelőtt írta, amikor a gyermekeivel volt otthon és nem tudott színpadra lépni. A darab akkora siker lett, hogy azóta is állandóan műsoron van. De élettörténetekből is szívesen írt táncjátékot, elsőként Benyovszky Móricról, de Dózsa Györgyről, és nemrég Petőfi Sándor is. Utóbbit, az Éljen, Petőfi című darabot tavaly mutatták be a Müpában.
Mint mondta, a néprajzos szemlélet mindig is jellemző volt rá, kicédulázza, összegyűjti azokat az anyagokat, amelyek kellenek egy darab megírásához. Mindenképpen az autentikus, ismeretterjesztő dolgokat teszi bele a mesedarabokba és a táncjátékokba. Kevesen tudják például, hogy a világ első függetlenségi nyilatkozatának megírása Benyovszky nevéhez fűződik, amelyet kamcsatkai száműzetése során írt, ez is szerepelt a róla szóló darabban.
Férjével minden téren kiváló párost alkotnak, hiszen, mint mondta, nemcsak a tánc iránti szenvedélyük közös, hanem az értékrendjük is. – Rajongva szeretett műfajunk a magyar néptáncművészet és a magyar folklór iránt érzett szeretetünk. Ez is közös bennünk, minden más mellett – fogalmazott, hozzátéve: sikerük alapja az volt, hogy nagyon tisztelték egymás munkáját és egymás tehetségét.
Szenvedélyüket pedig ma már nemzedékek viszik tovább, hiszen az elmúlt évtizedek során fiatalok generációinak adták át tudásukat Magyarországon és külföldön is, hiszen az egész világot bejárták. Észak-Amerikában és Japánban tanítottak a legtöbbet.
Nem is hinnék az emberek Magyarországon, hogy a világban milyen magyar táncélet van Észak-Amerikában, Dél-Amerikában, Japánban, Svájcban, Németországban... Olyan táncélet volt mindig, ahova szívesen ment az ember és mentünk, tanítottuk is a táncot.
Kaliforniában a magyarok mellett amerikaiakat is tanítottak, akik érdeklődtek iránta, és akiket magával ragadott a magyar tánc szépsége és annak a kultúrának a mélysége, ami emögött van. Ugyanígy a japánok is nagyon szeretik a magyar néptáncot; bár, mint Zs. Vincze Zsuzsa mesélte, a kulturális különbségek miatt akadtak nehézségeik a tanítás során. Míg nálunk természetes, hogy egy kisfiú megfogja egy kislány kezét, vagy tánc közben átkarolja a derekát, Japánban az ilyesmi nem szokás, így először heves tiltakozást váltott ki a gyerekek körében, amikor erre kérték őket.
Zs. Vincze Zsuzsa számára a hit kiemelten fontos dolog. – Megpróbálom a hitem úgy mélyíteni, hogy érezzem mindig Isten kegyelmét. Gyakran imádkozom, hogy ehhez a szép élethez, amelyet Isten kegyelméből kaptam, méltó legyek, és mikor odaállok az utolsó pillanatban az ítélőszék elé, úgy tekinthessek vissza az életemre: méltó voltam arra, hogy kereszténynek mondhassam magam – mondta.
A Kossuth-díjra is Isten kegyelméből jött ajándékként tekint, de mégsem mondja azt, hogy az elmúlt évtizedek munkájáért járó jutalom lenne. Szerinte inkább annak köszönhető, hogy szerencsés csillagzat alatt született. – Megrendültem: méltó vagyok én erre? Megérdemeltem én ezt? Ez jobban arra sarkallja az embert, arra kötelezi, hogy még minőségibb munkát kell végezni, tovább dolgozni – mondta.
0 Megjegyzések