Megfáradt leveleket sodor a folyó,
sötét medrében  bandukol álmosan.
Uszály sem jár, hajó sem dohog
hideg köd szitál, nyirok  járja át a csontokat.

A parti fűz konok,  dacol,
zölden nézi magát zord tükrében
s a vadlibák hadát jól látja az égi habokon,
hol fagy, a kegyes  halál jő sivító szekéren.

Gyengéd a fény, rőt melege  világol,
jégmadár surran ékesen s , villan az égnek,
túlparton a  nyár bíbort vet,  lángol,
párát hint az alkony...  hálót vet az éjnek.