Meleg tavaszi szellő borzolta a virágba borult gyümölcsfákat. Barackok már hullajtották szirmaikat. Az orgona is ünneplőbe öltözött már. A bazsarózsák épp labdáikat készültek virágba bontani. A szőlő is elvirágzott, s első hajtásai, levelei bomlottak.

Már megérkeztek az első fürge fecskék, s játékosan cikáztak a villanyvezetékek között. A nap melegében járták násztáncukat. A verebek nagy zajt csapva mosakodtak az út mélyedéseiben gyűlt hajnali esővízben, majd a fűben szárnyukat kitárva vettek hangos ficsergéssel napfürdőt. A galambok búgva szemlélték a póznák magasságából az egész környék hangos ébredését.

A család hétvégenként futott össze a szülői háznál, boldogítva idősödő szüleinket. Édesanyám konyhája hűséből nézem a tavaszi szellő játékát a lassan zöldbe szökellő fák és kellemes hűst adó szőlőlugasunk leveleivel. Étkezőasztalunkon már csak a desszert maradt, és a kávé. A szorgos anyai kezek minden mást a mosogatóba rejtettek.

– Anyukám, szokás még a májusfa? – néztem idős édesanyámra, ahogy visszaült mellénk.

– Tényleg! Régen még kaptam tőled májusfát! – nézett sógornőm a párjára szemrehányóan.

– Mert régen még lány voltál. – nevetett fel ő - Szeretnél kapni most is? – és kacéran kacsintott rá.

– Igen, szeretnék. – szállt fel sóhaja - Milyen szép is volt! – láthatóan a múltba révedtek gondolatai.

– Hát ne hagyjátok! Tessék most is májusfázni! – kaptuk a felszólítást az anyukánktól.

– Már nincs kinek! Az arám már a feleségem! – kacsintott a sógornőmre öcsém.

– Te vittél neki májusfát? – csodálkozott fiatalabbik lányuk. – Anya, te kaptál valaha májusfát?

– Ezt még nem is mesélted, hogy Apa így udvarolt neked fiatal-siheder korodban! –– szaladt ki keresztlányom száján, s néztek a szüleikre a sütemények felett nem titkolt kiváncsisággal.

– Bizony, kaptam! Nem is akármekkorát! - húzta ki magát büszkén az anyjuk.

– Akkora ágat sikerült kiválasztani, hogy a sógorral alig bírtuk el. Akkor még voltam elég őrült hozzá. – nevetett öcsém.

– Miért nem emlékszem én erre? - és édesanyám nem akarta elhinni, hogy emlékei egy része valahová a múlt ködébe veszett.

– Anyukám! Mondtam, vagy nem mondtam, de tény! A Sógor azóta se akar hallani májusfáról, pedig az ő feleségének a következő évben akkorát választott ki, hogy kismotoron se tudtuk elvinni! – és nevetve folytatta. – Le kellett szálljunk a motorról és egyikünk gyalogosan húzta maga után. Alig tudta megállítani, mert folyton eldőlt. Feldíszíteni is csak a helyszínen tudta.

– Hogy mikről nem tudunk mi! – nézett nagyot a fiatalabb lányuk.

– Apa! Ti aztán tudtatok udvarolni annak idején! Bezzeg a mai pasik! – szólt elismerően elsőszülöttük

– Ma már nem divat az ilyesmi. – legyintett a mami.

– Itt faluhelyen sem? – igaz, már nem falu volt, mióta „a közeli nagyvárost hozzácsatolták”. De hát a megszokás nagy úr...

– Nem. Eladósorban lévő lány sem maradt az utcában. – állapította meg a mami.

– Még emlékszem, amikor én fiatal voltam, volt olyan májusra virradó reggel, amikor a kiskapukat az egész utcában leszedték és összekeverve rakták vissza. – próbáltam emlékeimet felidézni.

– Na, akkor lehetett sakkozni a szomszédoknak, hogy kinek hol a kiskapuja! – kuncogott öcsém két lánya.

– Legalább fél nap kellett hozzá, mire kiderítette mindenki, hogy a sajátja melyik szomszédhoz került. – kapcsolódott a beszélgetésbe ekkor édesapám. A két fiam nevetve eszegette a finom sütiket, a nagyi elégedettségére.

– Csak abban az évben volt ilyen. Előtte sem, utána sem. Talán elfogták a fiúkat és megbüntették. – kavargattam kávémat. - Nem csak a mi utcánkban csináltak galibát akkor, hanem a falu más részén is, úgy emlékszem.

– Nem is hallottam róla azóta. – tette vissza üres csészéjét az asztalra édesanyám. – Tulajdonképpen az se derült ki, hogy valójában kik csinálták.

– Mami! Nekem abban az évben egy falubeli fiú azt ígérte, hogy száz szál tulipánt fog hozni. – ráncoltam homlokom, miközben édesanyám felé fordultam.

– Azta! És kaptál? – csodálkozott rá sógornőm.

– Én nem emlékszem, hogy valaha kaptál volna májusfát. – fűzte hozzá öcsém, és kétkedve nézett. – Mi ebből valahogy kimaradtunk. Vagy nem?

– Hát. – vontam meg vállamat - Én is csak néhány hervadó tulipánra, és néhány szétszórt sziromra emlékszem. - sóhajtottam nagyot.

– Akkor tartotta a szavát a fiú? – kíváncsiskodtak a hölgyek, mind a hárman egyszerre.

– Pár szál eléggé viharvertet találtam. – fűztem tovább.

– Kislányom! – vett mély levegőt anyám, s latolgatta, hogyan is mondja, hogy ne legyen belőle sértődés ennyi idő után se. - Apád kiment, s mire felkeltem, összeseperte.

– Összetakarította Apuka a májusra hozott tulipánokat? – rökönyödött meg sógornőm. -Azt meg kellett volna számolni annak, aki kapta! – kerekedett a szeme.

– Nem volt ráírva, hogy kinek jött. – mentegetőzött édesapám. Tudhatta volna, hiszen csupán én voltam lány a háznál „eladósorban” – ahogy akkoriban faluhelyen mondták. Ha névvel nem is látták el, mert nem szokás, automatikusan lehetett volna tudni. A szomszédok, akik látták apám szorgos ügyködését, tudták is, épp csak nem szóltak nekem.

Egy feketerigó röpült el a lugas fölött a szomszéd háztető gerincére, onnan küldte a világba tavaszköszöntő szerelmes dalait, minket is megörvendeztetve, ahogy kávénkat kevergettük.

Tavasz volt, a nap minden erejével. A természet életre kelt, mint minden évnek ebben a szakaszában. Lágy szellősusogás és tavaszi napsütés előcsalogatta a madarakat is napfürdőzésre. A verebek hangos ficsergése keveredett a szomszéd fáján kopogtató fakopáncs zajával, a napon repkedő fecskék szárnyának suhogásával, a virágról virágra röpködő méhek zümmögésével. A napsütötte meleg falon napfürdőt vettek az előmerészkedő legyek, majd erőre kapva a melegtől az asztal fölött köröztek lesve, hogy valami finomságra lecsaphassanak.

– Ezt már sose tudjuk meg! – nevetett a két fiatal unoka.

– Az esti bálban a srác rákérdezett. Én meg állítottam, hogy nem láttam ötven szál tulipánt sem, nemhogy százat!

– Pedig alig győzte apád felsöpörni.

– Na, tessék! – szaladt ki sógornőm száján. – Ugye, hogy ott volt az a száz szál tulipán!

– Meg akkor még annyira fiatal voltál. Ki gondolta, hogy neked hozták! Azt hitte apád, hogy eltévesztették a házat. – és érződött szavain, hogy teljesen helyénvalónak tartotta apám söprögetését. Nincs helye az ő portáján semminemű szemétnek.

– Jaj, de kínos ez még ennyi idő után is! – nem tudtam mást mondani hirtelen. Azt már el sem mertem mondani a családnak, hogy egész éjszaka alig mertem elaludni. Meg akartam lesni, amikor a tulipánjaimat hozzák, de nem bírtam ébren kivárni.

Az utcabéliek szépen, lassan megöregedtek az elillanó évek alatt. A fiatalok mind férjhez mentek, megnősültek, sokan el is költöztem már. Ám ennek a májusnak az emléke velünk maradt, hogy legyen mit mesélni gyermekeinknek a hagyományainkról