Prokop József: Diskura

Messze a határba, nem látni, csak két idős embert, kaszával. Még ők tudnak ezzel a szerszámmal bánni.

Már befejezték a kaszálást, az egyik a szekerét rakta meg, a másik egy ponyust tömött degeszre frissen kaszált fűvel.

Megállt a szekérrel Esvány, oda szól Pityunak. (Mind kettőt Istvánnak keresztelték, de, a megkülönböztetés végett, így alakította a falu a neveket, nem kellett hozzá tenni semmit, tudták, kiről van szó)

─ Felteszed é a ponyust, vagy hazaviszed zsebbe, mert amennyit kaszáltál, a cipőmön többet hazaviszek!

─ Nem merem, me félek, megterhelném vele a hámosodat. Akarom én, hogy rám fogd a pusztulatodat?

─ Visekegyé, mert cipelheted egy kiló métert, és akkor késő lesz rájönni, hogy inkább tapasztottál vóna a szádon!

Pityu fellökte a füvet a szekérre, majd Esvány mellé telepedett, az ülésdeszkára.

─ Óttatod e magad – kérdi Esvány.

─ Nem én.

─ Mé?

─ Influenzára sem óttattam magam soha, és mégis megéltem hetvenhat évet.

─ De, ez más, ez halálos.

─ Az influenza is, ha közben tüdőgyulladást kapsz, és akkor már mindegy, mit írnak a kartonodra.

─ Influenzába kevesebben halnak meg.

─ Me mindenki koronába múlik ki, azért pínzt kapnak. Most az a divat. Aki infarktust kap, az is koronába hal meg.

Hazaérnek, Pityu leveszi a ponyust, és mondja Esványnak.

─ Gyere bé egy kupicára, me a kocsma úgy sincs nyitva.

─ Nem akarok én a Marissal veszekenni.

─ Nem veszekszik, amióta megjavított a korona, kevesebbet vagyok négykézláb, és tetszik neki.

─ Meg azért is gyere be, mert akkor nem sajnál tőteni nekem is egy kupicával.

─ Na, jó, megyek. Nehogy szomjan hajá miattam.

─ A gebe meg áll még a kocsma előtt?

─ Meg, a rossebit! Pedig, hiába.

─ Pedig, milyen jó bögyös az a Piri.

─ A szemed-levetted, mert az ura kolbászt csinál belőled, és megetet a kutyákka.

─ Mé, mert nézem?

Bemennek a konyhába, már Maris néni tudja mi a dolga, ki tölt két felest, de, az üveget elteszi.

─ Megszólal Esvány – te koma! Képes vótá lecsalni a szekérrű, egy felesé?

─ Látod, milyen fukar egy asszony, és én meg kénytelen vagyok együtt élni vele.

─ Kénytelen? Meglátnám én, hogy hova jutna, ha nem lennék? - Mondta Maris néni, és letette az üveget az asztalra, de, sunyin ránézett Pityura, fel akarta gyújtani a szemével.

Ne rám nézz, ilyen gyilok szemekkel, nem én utasítottalak rendre!

─ Tudod Esvány úgy vagyok, ha délelőtt jó volt, legyen jó délután is. Ugye Maris?

Azt a délelöttöt kár vót megkezdeni, sőt, má a reggel se kellett vóna.

Ne veszekedjetek, hé!

─ Akkó, ti nem ottatjátok magatokat?

─ A Maris akarja, fél, hogy meg hal. Mondtam neki, amelyik nap kivan jelőlve a sors könyvébe, azt a napot elkerülni nem lehet, vagy a koronába, vagy az infarktusba, vagy bár miben, de menni kell az nap.

─ Az Orbán beóttatta magát Kínaival.

─ Én azt nem hiszem, hogy beóttatta magát, és pláne nem Kínaival.

─ Mutatta a TeVe.

─ Mondtam, hogy ne nézd azt mert a végén, a kutyád is okosabb lesz, mint te.

─ Nem csak a mutatta, mindegyik.

─ Könnyű a kínai dobozba betenni, egy ártalmatlan ótást, és azt beadatni magának, hülyíteni a népet. Én már azt sem hiszem nekik, amit kérdeznek.

─ Há nem tudom, lehet, igazad van.

─ Aszongyák, egy, másfél év múlva jöhetnek a mellékhatások, és a legveszélyesebb mellékhatás, lehet halál is.

─ Akkó nem adnák be.

─ Sokan vagyunk a földön, és, ha így növekszik a népesedés, a föld nem fog tunni minket eltartani.

─ Honnan veszel te ijeneket?

─ Nézem a Discoveryt, meg a többit.

─ Az a Bil Gates, vagy ki a fene, tudod, az a dollár milliárdos, akinek számítógép gyára van, két éve még ő is azt mondta, hogy már sokan vagyunk a földön, most meg az ő laborja találta fel, az egyik ótást. Egy kicsit furcsállom.

─ Nem számítógép gyára van, hanem az a rendszer, amitől működik.

─ Okoskoggyá, okoskoggyá! És, te ezt honnan tudod, az m1-bül? Na, azt kétlem! Ha a kan kutya megszagolja a koca seggit, több információhoz jut, mint ti egy hét alatt, az m1 híradóbúl!

─ Miből gondolod, hogy én nézem?

─ Me hülyeséget beszész.

─ Eddig mi nem tetszett?

─ Na jó van… Meg fogják koronázni Orbánt, előbb, utóbb.

─ Vagy nem – mondta Pityu.

─ Már olyan, mintha meglenne, mert ő Magyarország önkény ura, egy ditátor, aki a várban lakik, mint a királyok.

─ Kíváncsi lennék, hogy meg van e mind az aranyunk, me tudod, ha nincs, jön megint 946, és megint milliókat kell adni a gyufaé.

─ Én se óttatom magam, én hetvennyóc leszek, van aki már nem is él ebben a korban.

─ Igyunk még egyet.

─ Igyunk, de már utána megyek, mert Julis babfőzeléket csinál kobásszal.

─ Pedig, most akartalak megkínálni, mert én is főztem ám.

─ Mit?

─ Paprikás krumplit. Tettem bele kobászt is, én is.

─ Az se rossz. Mé, még ki tett kóbászt bele?

─ Hát a Julis.

─ De, ő a babba tette.

─ Mennyé má! Má megártott a dalvíz, mer hülyeséget beszélsz, és kötőzködsz.

─ Ezt olvastam tennap. Buzizik a fityisz, tele van velük a párt. Állandóan komcsiznak, és a fityisz kemény mag komcsi vót. Tele vannak drogosokkal, pedofilokkal, miközben szentnek tartják magukat.

─ Álszentek!

─ Annyira álszentek, hogy ütik, verik az asszonyukat, és ráfogják a komondorra.

─ Kurválkodnak, drogoznak, ferdehajlamúak, de, még a sok bírka mindig szopik.

─ Csak szopna, de nem kapnak, csak öt kiló választási krumplit.

─ Jut eszembe Maris… Te mibül csináltad a paprikás krumplit?

─ Na, mennyé haza babot enni, me ki fog hülni. Itt má többet nem iszó!

─ Csak még egy felest, ugye Pityu?

─ Megitták, és Esvány elköszönt.

─ Nézd az anya szemit, má az árokban van a Sanyi.

─ Meg mi is, mert a pártunk, és kormányunk nem hagy az árok szélén, belerugdos minket!

─ Mé nem lökté elibe egy kis füvet?

─ Spórolok, mert ha ilyen nagyon gondoskodik orbánc rólunk, akkor télen szénasaláta lesz, forró vízzel!

─ Igaz.

─ Akkó nem óttatjuk magunkat… Minek? Má úgy is halál közel vagyunk.

─ Na, szeva.

─ Szeva. Jót beszégettünk.

─ Igen, de valamikor nem a szarságró, és a szaremberekrül diskuráltunk! Boldogok voltunk, nevetgéltünk, ittunk, ettünk. De, mindent tönkre tettek!

─ Lassan elér falura is, hogy milyen gondoskodó a fityisz banda, és akkor már nem lehet majd hülyíteni a jónépet, öt kiló krumplival, és száraztésztával.

─ Gondoskodnak ők, magukról, családjukról, haverokról, csak, a népről nem.

─ Én nem ettem egy szem krumplit sem, amit ők adtak.

─ Nem hát, akkor Maris miből csinálta a paprikás krumplit?

─ Na, már tényleg megártott a dalvíz, Isten áldása rád.

─ Rád is.

─Sanyi gyerünk ki az árokból, mert azt hiszi orbánc, hogy legyőzött teljesen!

Zümm, zümm, zümm

Ez az írás, még a fiatal, tini koromba nyúlik vissza, amikor még gondtalan volt az élet. Akkor még nem volt mobiltelefon, számítógép, teblett, stb. stb. Egyszerűen átmentünk a szomszédba, ahol volt sok állat, hogy egy kicsit dolgozhassunk, hogy megkeressük a fagyira valót.

Hogy mit kellett dolgozni? Ki kellett ganézni az állatok alól. Volt ott mindenféle állat; Ló, tehén, juh, kecske, disznó, tyúk. De, mi inkább csak a lovak, és a tehenek alól górtuk ki a trágyát, mert azok alól kellett minden nap.

A juh, kecske alól évente egyszer kellett, és a tyúkok alól is. A disznók alól hetente. Kaptunk a gazdától pénzt, amikor elvégeztünk egy munkát. Voltunk sokan, ilyen fiatal suhancok, de volt olyan munka, amihez idősebb, erősebb fiúk kellettek. Kaszálás, behordás, és terményrostálás. Az ilyen nagyobb munkákért, az idősebb fiúk, kaptak 10 – 15 forintot óránként. Mi, kisebbek, akik adogattuk a dolgokat, mert például, a rostát nem bírtuk hajtani, vagy, nem tudtunk kaszálni, akkor a vizet hordtuk a kútról. Nem ásványvíz, ilyen, olyan gyümölcslé, nem Cola, hanem tiszta, kúti vizet hordtunk Ceglédi kannába a kaszásoknak. Vagy, ha a szekérre kellett rakni a takarmányt, mi csak közelítettünk, a szekérhez, a nagyobbaknak. De, mi is meg tudtunk keresni, 20 – 25 – 30 forintot is naponta. Csak, a miheztartás végett, egy gombóc fagyi, 50 fillér, vagy 1 forint volt, kisebb, nagyobb kanállal. De, a legjobban annak örültünk, amikor hét végén, fürdetni kellett vinni a lovakat, nyáron, a Bársonyos patakra, amit, természetesen,
lóháton közelítettünk meg. Lemostuk ultrával őket, leöblítettük, és akkor irány a legelő, mint a betyárok, a régi világban. Szerettem lovagolni, olyan volt, mintha repültem volna. Mintha tíz méter magasan lettem volna, a lónak a feje meg ott imbolygott előttem. Príma volt.

De, ezt ugye, már a ló fürdetést, lovaglást, csak jó időbe lehetett csinálni. De, mi télen is kitaláltunk dolgokat, a szórakoztatásunkra, de, csak akkor is az után, ha az állatok el voltak látva. És tulajdonképpen, ott vagyunk az elbeszélésben, amiről a címe szól, a zümm, zümm zümm. Nem kell különös dolgokra gondolni, seggreverőcskéztünk. Bár, akkor már én is a nagyobbak közé tartoztam.

Beültettünk a válóba egy kiskrapekot, úgynevezett párnát, aki fogta a fejünket, hogy ne lássuk, hogy ki húz egy nagyot a fenekünkre. Amikor a csapás megvolt, a párna a vályúban kötött ki, úgy kellett kihúzni belőle. Elengedte a buránkat, és mindenki elkezdett zümmögni, ez volt a figyelem elterelés, hogy ne tudjuk megállapítani az ütő kilétét. Ment a zümmögés, zümm, zümm, zümm, és el kellet találni ki csapott rá a nadrágunk ülepére.

Aki nem találta el, az vissza a párnára, és kapott megint egyet.

Négy ló volt az istállóban, alig fértek el, de amikor elkezdtük a játékot, a két, két ló feltapadt a falra, mert nem tudták, hogy most mi történik, a békés otthonukba.

Egyszer, olyan rossz volt a szériám, hogy már nagyon sokat kaptam. Ej, gondoltam, ez így nem lesz jó.

─ Mondtam, megyek haza a WC-re, majd jövök.

Úgy is volt, de nem a WC-re mentem én, hanem jó bő bársonynadrág volt rajtam, és az alá felvettem egy véknyabb pufajkanadrágot. Mentem vissza nagy hegyesen, gondoltam, most már üthettek. Ment is egy darabig, csak az volt a baj, hogy igen nagyot puffant az ülepem. És rájöttek a cselemre. Nem szóltak, de, amikor rám került a sor, nem kézzel, hanem a nyaklóval kaptam a seggpacsit. Nem kell mondani, hogy azt már a pufajka sem fogta fel teljesen, megéreztem rendesen az ütést. Két, három óra múlva, már zsibbadt mindegyikünk ülepe.

Volt közöttünk a gazdán kívül egy másik idősebb ember is, akit sikerült úgy elverni, hogy azt hitte, hogy a kék glottgatya fogta meg a fenekét, de nem, úgy belilult a seggreverőcskétől. Egy ágyban feküdtek a feleségével, az asszonynak nem lehetett megmozdulni, mert akkor az „öreg” leb..ta, a k…anyádat, ne mozogj, Ilon! Nem érted, hogy fáj!!! Az asszony vissza. Mi az anyád p..ájának ütteted magad a suhancokkal.

Ezt onnan tudom, hogy a fia mesélte el. Pedig, a fia püfölte a legjobban.

Így teltek a napjaink, telefon, számítógép, és minden féle mostani kütyük nélkül. Mindig kitaláltunk valamit, amivel szórakozni lehetett tanulás helyett.

Szerencsés voltam, hogy ilyen gyerekkorom lehetett. Nem cserélném el, tíz telefonért. Akkor telefon a postán, a boltba, a papnak és a kocsmába, és a tanácson volt. Meg, talán a tanácselnöknek, de ebbe nem vagyok biztos.