...néha egy másik életben létezem,
valaki más arcát látom a szürke,
ódon tükörben,
más a szoba, a ház, az érzékelés,
de mégis én vagyok,
aki a poros utcákon lépked
észrevétlen…
Kopott padokra ül velem az idő,
lassan mozdul,
mint egy fáradt, öregedő koldus,
– sárga levelekből fonok koszorút,
barna kalapomra ősz-illatú mirtusz…
Bíbor rózsaszirmok peregnek
a szélben,
csendben száll velük egy elfelejtett
regény,
– ez még nem az illatos nyár,
csak lüktető tavaszt keringet az idő,
ébrednék,
de álmom végtelen és mély…
Arcomra árnyékot vetít a délután,
ruhámból tündérek szaladnak a parkba
énekelni,
most más utakon járkál a lelkem,
más időt suttognak fülembe a fák,
– hiába furcsa és idegen a hely
enyém a lélek,
a test, a gondolat, a vágy,
az illatok, a kertek, a házak, a ruhák…
Fotó: Saját portré
0 Megjegyzések