Ez jó lesz, mondtam magamban és megnyomtam a vásárlás gombot. Egy 61 cm átmérőjű úszógumit vettem, szép színes, pink meg sárga kacsákkal meg teknősökkel díszítve, nagyon jó ára volt. Még karácsony előtt ideér, ígérték.
Miután megrendeltem, kérte a webshop, hogy válaszoljak néhány kérdésre. Fiúnak vagy lánynak veszem? Hány éves a fiú vagy kislány? Milyen alkalomból, stb? Megállt a kezem a billentyűzet felett, majd továbbgörgettem és megnyomtam a kész gombot. Mit is írhattam volna erre?
Az igazság az, hogy a 88 éves mozgásképtelen apámnak vettem az úszógumit, mert az ápolónője, Erika azt mondta, vegyek egyet a felfekvései miatt. És Erikának igaza lett, tényleg használt, jó ötlet volt, a felfekvései javulgatnak. De sajnos, bármilyen remek ápolónő Erika, az időt ő sem tudja visszaforgatni.
Nézem apámat, aki két éve ágyban fekszik, és úgy néz ki, mint egy ráncos manó. Visszagondolok az igazi apámra, ahogy én emlékszem rá, erős volt, csupa izom, a hasán ugráltam kislánykoromban, ő meg nevetett, mert csiklandoztam.
Bennem van az a kép, ahogy a nyakában ülök fehér kardigánban, fehér szoknyában, fehér harisnyában (anyámnak mániája volt a fehér, azt mondta, az az ünnepi viselet, én meg rohadtul ki nem állhattam az ünnepi viseletet, mert nem lehetett hozzáérni semmihez, nehogy bekoszoljam magam) a május elsejei felvonuláson, kezemben papír zászló, azzal integetek, bár jobban örültem volna egy lufinak….
Apám dolgos, becsületes ember volt, aki komolyan hitt az eszmében, a kommunista szombatban, hogy ez a harc lesz a végső... Olyannyira hitt benne, hogy amikor kiutaltak nekik egy három szobás, tágas lakást, ő visszautasította azzal, hogy neki elég egy kétszobás is. Megkapta.
És most itt fekszik, se eszme, se felvonulás, csak meredten nézi a mennyezetet,azt se nagyon érzékeli, hogy karácsony van, csak nem érti azt a sok fényt. Ő már két világ között lebeg, nem érdekli az ünnep, sem a puha hótakaró odakint, sem az ebéd.
Néhány éve, amióta anyánk meghalt, megváltozott a karácsony, pedig mindent megtettünk, mégis valahogy szomorkásra sikerült. És ezen a szomorkás ünnepi napon itt fekszik apám, a mennyezeten túlra figyelve, halkan mond is valamit, de nem értjük motyogását.
Odahajolok, megkérdezem tőle: kihez beszélsz, faterkám? Hát hozzá, int a szemével felfelé. Ki van ott kérdezem, és nem akarom elhinni, hogy valami földöntúli dolgot hall, az nem lehet, apám annyira ateista, hogy a mennyből az angyalt se énekelhettük, szerinte Jézus valami csavargó lehetett, aki bepalizta a népet, és most tessék, nézi a plafont, mintha onnan várna valami jelet.
És a jel nemsokára megjön, nem a mennyezetről, hanem azon túlról, a tetőn és a felhőkön át, egy másik dimenzióból, egész magasról, és apám meghallja majd azt a jelet, amit régóta vár, és amitől fél is kicsit, az újtól mindig fél az ember, de ha menni kell, el fog indulni arra az ismeretlen helyre, egy láthatatlan szál fogja húzni felfelé, teste súlytalanná válik, és minden fájdalmat lent hagyva elhagyja ezt a világot.
Tudja, tudjuk, hogy bármikor megtörténhet, már nem is nagyon figyel ránk, nincs is jelen, tekintete áthatol a mennyezeten, a tetőn, és a felhőkön, és várja, várja a jelet.
0 Megjegyzések