Barna, bús tájon osont a csend,
völgyek mélyére ült s elpihent.
Rezgő, hullt levél, s az ősz üzent,
éjbe borul az élet, itt lent.
A nyár már oda, s e mostoha,
elárvult tájék kies puszta.
A széljárta rögei felett,
a múlt rémisztő árnya mereng.
Számtalan csillag gyúl az égen,
fénylőn a hideg sötétségen.
Míg a szekér döcög az útján,
bús fűz hajlong pataknak partján.
Itt - ott göcsörtös ágú kóró,
szuronyként ég tükrét karcoló.
Távolban kondul egy vén harang,
kucsmás alak ép arra ballag.
Mint a tucatnyi fénylő bogár
Házak kúsztak az útnak porán.
Megülve, bújva a sötétbe,
vágyva az élet melegére.
Lócán ültél némán, hangtalan,
ajkad fohászt mormolt untalan.
Szobádban duruzsolt a kályha,
szerelem a kedvesét várta.
Az elsőt, az igaz szeretőt,
ki a földre megváltóként jött.
Szeretet hitét eléd tárta,
vetett ágy a meleg subája.
Varázsolt még sok színes álmot,
láng zinnobert, ifjonti mámort.
Szép orcádra pirosló vigaszt,
rozsdás avaron ölelve azt.
0 Megjegyzések